2.

            Lilla szilárd elhatározása nem gyengült, sőt, erősödni látszott, ő pedig egészen különös módon, hol kivirult, hol összeomlott. Igyekeztem vigyázni rá, de igazán nem volt egyszerű, mert az én lelkemnek is nagy teher volt a közös titkunk. Mindkettőnk hangulatára rányomta ez a tény a bélyegét, muszáj volt hirtelen felnőnünk. Én tartottam a titkot, mert megígértem, hogy így teszek, azonban emiatt annyira szenvedtem, hogy néha azon gondolkoztam, reménytelen minden, helyrehozhatatlan.

            A legnehezebbnek pedig a szerepkényszer bizonyult. Kénytelen voltam eljátszani Lillának azt, hogy én sosem török meg, a többi embernek pedig azt, hogy igen is harmonikus az életem, minden a lehető legnagyobb rendben zajlik. Kegyetlen volt a Tartuffe-álarc, de nem tudtam levetni. Egyre nőtt bennem a feszültség, bár egy pillanatra sem feledtem, hogy megígértem Lillának, bármi történik, segíteni fogom. A napok peregtek, többé-kevésbé egyformán. Csak mi ketten voltunk mások, mint azelőtt, megváltoztunk, és ezt nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

            Egyre hidegebb lett az október. Egyik este hazafelé tartottam. Hat óra körül sötét volt már. A sötétség mindig annyi mindent elmesél. Legyen bármelyik éjszaka, a feketeség suttog, és ha jól figyel az ember, néha megérti egy-egy szavát. Éjszakából ugyanis kétféle van: a sötététkék-selyem, amikor az égen sok-sok apró aranycsillámként kacsintgatnak a huncut csillagok. A selyem éjszakák varázsa a játékos könnyedség, a fesztelen vidámság. Mintha bált rendezne ilyenkor a Hold… Ennek tökéletes ellentéte a fekete-bársony, a komoly, elegáns éjjel, mintha egyszerre felnőnének a csillagok, és egészen megfontoltan, szinte tudatosan ragyognának, elbűvölően, teljes pompában.

            Akkor bársony éjszaka volt, és mint mindig, suttogott a sötét. A hazafelé vezető úton, hiába figyeltem, nem értettem, viszont otthon, az ágyamon ülve, biztos voltam benne, hogy ma nekem beszél. Kinyitottam az ablakot. Éreztem az arcomon a hideg szelet, és csukott szemmel hallgattam. Soha olyan erősen nem éreztem még, hogy várok valamire, ami meg fog történni. A két kezem már ökölbe szorult, siralmas látvány lehettem, ahogy ott állok egy bérház kis szobájának ablakánál, egy szál fekete köntösben, és könnycseppek folynak az arcomon, miközben figyelek – a „semmire”.

            Hirtelen összeszorult a szívem. Ha apám itt lenne… Néha iszonyúan fájt a hiánya, és meg-megjelent előttem karakteres, barna arca, két szelíd, sötét szeme. Akkor is bársony-éjszaka volt. A karácsonyfát bámultam, őszinte, tiszta csodálattal, immár hatodszor életemben. Egy pillanatra sem voltam képes nyugodtan leülni, futkároztam ide-oda a lakásban, követeltem, hogy kicsomagolhassam az ajándékaimat. Apám hangosan felkacagott, mikor azzal próbáltam zsarolni őket, hogy ha nem csomagolhatok ki semmit sem vacsora előtt, akkor soha többé nem eszek egy falatot sem. Azt mondta: „Ha nem, hát nem, úgyis elég gömbölyű vagy már, mint egy pufók kisangyal!” És elkezdett csiklandozni, és pedig futottam előle. Gyakran játszottunk így, anya mindig kedveskedve csóválta a fejét, és kimondhatatlan szeretettel a hangjában összeszidott minket.   

            Játékunkat a csengő éles hangja szakította félbe. Apa az ajtó felé indult. Anya arca elkomorodott. Emlékszem a beszélgetésükre, bár nem értettem.

-          Ne nyisd ki, szenteste van!

-          Te is tudod, hogy muszáj. Nem tehetem meg, hogy nem nyitom ki. Még akkor sem, ha…

-          Kérlek! Maradj itt.

-          Ne viccelj! Tíz perc az egész. Gyorsan elintézem, ne félj.

-          Ígérd meg, hogy…

-          Esküszöm! Szeretlek!

Gyors puszit adott anya arcára, én pedig csendben figyeltem, ki jön hozzánk. Apa felvette a kabátját, és kilépett az ajtón. Akkor nem hozzánk jöttek –gondoltam, és nem igazán foglalkoztam tovább azzal, hová megy apám. Anyát nyaggattam, hogy együnk már gyorsan, mert a végén valaki ellopja az ajándékaimat. Ő letörölt egy könnycseppet az arcáról, és azt mondta, várjuk meg apát, a nagylányok türelmesek. Én pedig nagylánynak gondoltam magam, így hát türelmesen vártam a karácsonyfa alatt, és egy piros gömbbel játszottam. Kicsentem két szaloncukrot a papírjából, apa tanította nekem, hogy kell úgy visszacsomagolni, hogy ne látsszon a hiány.

Az idő lassan telt, anya ideges volt, hiába próbálta leplezni, láttam rajta. Nem kiabált velem, nem bántott egyetlen szóval sem, csak csendesen mellém ült. Hosszú szőke haja szelíden fénylett a karácsonyfaégők fényénél, meseszép zöld szemei pedig szomorúságot tükröztek, hiába volt karácsony. Hozzábújtam. Apa nem jött. Anya csendben leültetett az asztalhoz, elém tette a kedvenc ételeimet, de nem volt étvágyam, apát vártam, anya pedig nem szidott össze, hogy alig eszem. Befejeztük a vacsorát, apa akkor sem jött haza. Nem volt kedvem kibontani az ajándékomat.

Anyám megfürdetett, megkérdeztem tőle, miért sír, azt mondta, véletlenül a szemébe ment a tusfürdőm. Az én barackillatú teknősös tusfürdőm, amit gyerekeknek fejlesztettek ki, hogy ne csípje a szemet. Fürdés után fogat mostunk, és anya lefektetett aludni. Odaült az ágyam szélére, és csak nézett. Kipillantott az ablakon, mintha valami érdekesen akadt volna meg a tekintete, merengve nézett át a vékony üvegen. Mélyet sóhajtott, ez volt az ő fohásza, mindig így imádkozott, és szavakra nem is volt szükség, az angyalok értették, mit kér. Sokáig azt hittem, ő is egy angyal, akit azért küldtek a Földre, hogy rám vigyázzon. Angyalnak gondoltam, a szépsége, kedvessége, ereje miatt, és arra vágytam, hogy angyal lehessek én is. Megnyugtató volt a közelsége, hamar elaludtam.

Másnap reggel esett a hó. Megörültem neki, imádtam télen hóembert építeni, hó-angyalt csinálni, hógolyózni, szánkózni. Szokásomhoz híven pillanatok alatt kimásztam az ágyból, beszaladtam apáék szobájába. Üres volt az ágy. Sebaj, gondoltam, majd a konyhában… De apa ott sem volt. Csak anyát találtam, az asztalnál üldögélt, forrócsokival teli bögrével a kezében, figyelte a hópelyheket. Bánatos arca kicsit felvidult, amikor megpillantott engem. Az ölébe ültem, ittam kicsit a forrócsokiból, és arra gondoltam, apa biztos csak leszaladt a boltba. Persze karácsonykor minden zárva van…

Egész nap csendesek voltunk, rosszul éreztem magam, délután szóltam anyának, hogy beteg vagyok. Megsimogatta kipirult arcomat, és gyógyteát főzött nekem. Apát hiába vártuk. Lázasan feküdtem az ágyban, épp meséket hallgattam, mikor megcsörrent a telefon. Anya összerezzent. Egy pillanatig tétovázott, hogy felvegye-e. Nagyon halkan, szinte suttogva beszélt, nem tudtam miről, és kivel, de amikor bejött már sírt. Nem könnyezett, sírt, mint még soha, és tudtam, hogy apával van baj, de arra gondoltam, talán ő is megbetegedett, és most orvosnál van. Nem akartam arra gondolni, amit tudtam: nem jön már haza.

Néhány órával később csengettek. Az ajtóhoz sétáltunk, nagyon szomorúak voltunk, de anya kinyitotta, és az arcán alig látszott a fájdalom. Egy rendőr állt ott, magas, jóképű, erős ember, anyám azonnal behívta. Mintha ismernék egymást…- gondoltam. A rendőr köszönt nekem, én is neki, és rossz érzésem támadt attól, hogy egészen otthonosan mozgott nálunk. Tudta, merre van a konyha. Nem tudtam, visszamenjek-e a szobámba, vagy maradjak.  A mama ragaszkodott hozzá, hogy feküdjek csak le, mert beteg vagyok, én pedig hallgattam rá, elindultam a szobám felé, de félúton megálltam. Hallani akartam, miről beszélnek. Azt akartam, hogy nekem is fájjon… Az ajtóra tapasztottam a fülemet.

-          Asszonyom, sajnálom, hogy karácsony ünnepén ilyen szörnyű hírt kell közölnöm, de a férjét ma reggel holtan találtuk. Úgy gondoljuk, öngyilkosságot követett el, az idegenkezűség teljesen kizárható. Fogadja őszinte részvétemet.

Ezt mondta a rendőr, utána csend. A hangja nem volt azonban közömbös, zaklatottan mondta ki a súlyos szavakat. Anyám szólalt meg:

-          Igen, számítottam a hírre, sejtettem, hogy nem jön haza, de miért pont téged küldtek, hogy közöld? És miért magázol, mikor jól ismerjük egymást?

-          Figyelj, hogy én jöttem, csak véletlen, és minden ilyen, és ehhez hasonló hírt, köteles vagyok így közölni. Gondolhatod, hogy nem én kértem, hogy közölhessem. Nekem is fáj, nem csak neked.

-          Képzelem, mennyire… De tudod, mit? Köszönöm a részvétet, és most, ha már feljelentést nem tehetek, tűnj el az életemből örökre!

-          És mégis kit jelentenél fel? Csak nem képzeled?! Mondom, hogy öngyilkos lett. És hidd el, hogy tényleg sajnálom. A fenébe, jó barátom volt…

Anya alig bírta kimondani a szavakat, annyira sírt. Nem hallgattam tovább. Beszaladtam a szobámba. Hevesen vert a szívem, a lázam feljebb kúszott, rosszul éreztem magam, és csak sírtam. Nem értettem a beszélgetés második részét, de az elsőt nagyon jól, és azt akartam, hogy ne legyen igaz, hátha csak álmodtam… Fájt az emberi élet mulandósága, a valóság megmásíthatatlansága, az igazságtalanság, és a legjobban az fájt, hogy apa nem szeretett engem, és megölte magát, hogy ne kelljen többé látnia. Hibáztattam magam, és zokogtam, mert nem lehetek már angyal.

Így sírtam percekig, már nehezen vettem levegőt, mikor anya piros szemekkel szaladt a szobámba. Megijedt, nem tudta, mi történt velem. Én már olyan lázas voltam, hogy elmosódott előttem az arca, és nem emlékszem, mit kérdezett, csak azt hajtogattam, hogy én már sosem leszek angyal. Percekkel később hideg vízben ültem a kádban, és még mindig az elvesztett szárnyaimat (és apámat) sirattam, de már kezdtem kicsit megnyugodni. Gyógyszert kaptam, és elaludtam.

            Reggelre elmúlt a lázam, a fájdalmam viszont nem, egyre csak apát vártam, hátha mégis hazajön, hátha a rendőr csak viccelt. Hiába vártam. Sosem jött. Karácsony harmadik napján a könnyeimmel küszködve vettem fel a kis papucsomat, és fájó szívvel néztem a nagy karácsonyfára. Minden apát idézte, az üres szaloncukros papírok, a kis piros gömbök. Bűnösnek éreztem magam, megfogadtam, hogy soha többé nem leszek rossz, csak apa jöjjön haza. Az iskolában mindig jelentkezek, nem feleselek, csak… Folytak a könnyeim. A hatodik karácsonyomon megtanultam némán sírni. Fájt a mellkasom, és a könnyeimen át homályosan néztem a kicsomagolatlan ajándékokat.

            Fájó emlék… Apa nevető szemei, és a hit, hogy visszajön… Becsuktam az ablakot, és visszaültem az ágyamra. Kicsit már megfakult az emléke, de elfelejteni sose fogom. És anyámat csak csodálni tudom, amiért erős volt, és mindent megtett, hogy apám hiányát pótolja. Ő is szenvedett pedig, hogyne szenvedett volna, hiszen szerették egymást, nagyon is szerették, mindig türelmesen beszéltek egymással, és ha nem volt jó kedve valamelyiküknek, a másik egyetlen pillantással képes volt megvigasztalni.

            Ezek a bársony éjszakák, eszembe juttatták mindig, de megbékéltem már a sorssal, hiszen a sorssal szembeszállni annyi, mint magamat azonnali halálra ítélni, ez pedig értelmetlen, ha egyszer élni születtem. A saját szavaimra emlékeztem: „Minden kialakul”. De nyugtalanított apám halálának tisztázatlansága, minthogy abban biztos voltam, hogy nem magát ölte meg. A rendőr azonban eltűnt az életünkből, ahogy anyám akkor kérte, néhányszor láttam még, egyedül, vagy egy másik rendőrrel, szolgálatban, esetleg civilben…

            Nem érdemes már ezen gondolkozni, megtörtént, a múltat jobb nem bolygatni, épp elég kusza a jelen is, a jövőről nem is beszélve. A hasamra tettem a kezem. Lillának ott növekszik valaki. Észrevétlenül, de napról-napra nagyobb lesz. Anya telefonált.

-          Szia! Őrült napom volt ma… Néha szörnyen idegesítőek az olaszok, még szerencse, hogy nem itt születtünk… Veszekedni nagyon tudnak… Otthon mi újság van?

-          Szia anya…Minden rendben…

-          Tényleg?

Nem! Épp ellenkezőleg! Semmi sincs rendben, Lilla babát vár, nekem pedig folyamatosan apa jár a fejemben, és most elviselhetetlennek érzem a hiányát, ahogy a tiédet is, és hiába érzem, hogy szeretsz, úgy hozzád bújnék, és sírnék, hogy megvigasztalj, megint mesélhetnél egy mesét, és az ágyam szélére ülhetnél. Mindennél jobban vágyom arra, hogy itthon légy, és most érzem először, hogy a megszépítő távolság nagyon is fájdalmas.

-          Persze, csak tudod, fáradt vagyok, mint mindig.

-          Suli jól megy? Ugye tényleg nincs baj?

Nem, anya, rontok. Rontok, mert képtelen vagyok ennyiféle szerepet eljátszani, felőröl, hogy nem szabad gyengének tűnnöm, hogy mosolyognom kell, hogy egyedül vagyok itthon, nélküled. Igenis jól érzed: Baj van! Talán ha elmondanám neked..de nem lehet, mert nem szegem meg a szavamat, de Anya, ha tényleg angyal vagy, akkor segíts, onnan Firenzéből is, mert szükségem van segítségre. Szeretném már élőben látni az aranyszőke hajadat, nem csak fényképről, mert Te is tudod, régóta elmentél itthonról. Akkor mennyire más volt még minden. Persze a változás viszi előre az életet, semmi sem statikus, de ezzel a változással rám zúdult ez a szerepkényszer is, és Anya, nem vagyok jó színésznő. Mással elhitetem, de magammal sosem tudom, és félek, Veled sem, de ne hidd, hogy nem bízom benned. Mama, miért nem lehet az ember örökké ötéves kislány, aki arra vágyik, hogy szuperhősnőként repülhessen a város fölött?!

-          Jól megy. Semmi baj… Anya… tudod már, mikor jössz haza?

-          Még sajnos nem, de tudod, a lehető leghamarabb, mert nagyon hiányzol. Mindennap sokat gondolok rád… Na, de légy türelmes - pontosan mint akkor éjjel…-  nem kell már sokat várnod.

Tudom, de most egy nap is nehezen telik, és attól félek, összeroppanok. Sötét van, és folyton csak gondolkodom, hogy lenne a legjobb, mert ez a helyzet annyira nehéz, talán képtelen vagyok megoldani. Bár olyan erős lennék, mint te. Mi a titkod, hogy csináltad, hogy mindig mosolygott a szemed, hogy mindig megnyugtattál, sosem idegeskedtél? Itt van a falon a lelked, gyönyörűen festesz, és Te is gyönyörű vagy, mindig sugárzol, de olyan messze vagy. Mama, én miért nem örököltem a tehetséged?

-          Jól van, anya! Türelmes leszek, megígérem. Siess haza, szeretlek!

-          Én is szeretlek. És jó legyél! Nehogy panaszkodjanak rád!

Nevetett. Soha nem panaszkodott rám senki. Csendesen lázadtam az igazságtalanság ellen, és mióta megtanultam, hogy kell, csak némán sírtam. Szerettem, ha anya nevet. Erőt adott vele, és abban a pillanatban úgy éreztem, mindenre képes vagyok. Egy csapásra bátor lettem, és eltörpült minden probléma, hiszen anya nevet. A másodperc töredéke alatt eldöntöttem, hogy igen is erős vagyok. Az voltam eddig is, anya is az, hát nem török meg semmi pénzért!

            Felnövök, ha fel kell nőnöm, várom, hogy hazajöjjön anya, segítek Lillának, mert Neki van most rám szüksége. József Attila jutott eszembe: „Vigyázz: ez küzdelem. Bele ne törjél, nehogy keserü könnyem csorogjon majd a csonka gyökeren.”Bele ne törjél.. mondogattam magamban, és szentül hittem: Nem fogok!

            Egy darabig beszélgettem még anyával, jólesett hallani a hangját. miután letettem a telefont, bebújtam a pizsamámba, és ismét felnéztem a „fekete bársonyra”. Nem vádoltam, már nem is könnyeztem. „Milyen csonka ma a Hold”, de azért nincs még veszve minden. Magamra húztam a takarót.

Suttogott az éjszaka. Érthetően, tisztán, halkan. Megígérte, hogy elküldi nekem egyik legszebb, fehér ruhás angyalát, elküldi, mert megérdemlem, hiszen annyiszor figyelek Rá. Kevesen hallják, mit suttog, én pedig őszinte kíváncsisággal figyelem, sose fáradok bele, pedig őt nem egyszerű megérteni, de aki ilyen kitartó, az megérdemli az ajándékot. Mégpedig nem akármilyen ajándékot, hanem valami lelkesítőt, éltetőt, persze, egy angyalt, de melyiket?! Itt van – milyen gyönyörű – rögtön az Erő, fekete tincsei, erős alkata, határozott arca valóban azt sugallja, ami lényege, de nem, Ő nem elég, vagy itt van a Boldogság, barna kislány, csillogó szemekkel, nem, nem Ő lesz, esetleg a szép, szőke Nyugalom… Tudja már! Igen, a legszebbet küldi nekem.

            Az Éjszaka sosem hazudik. Valóban megajándékozott a legszebb angyalával, a szelíd arcú Reménnyel. Egészen közelről láttam a, hófehér bőrét, két mandulavágású, zöld szemét, hosszú, barna haját, elszánt, mégis megnyugtató mosolyát. Talán mindenkinek lehetne saját angyala, ha néha elcsendesedne... Ha az ember nem lenne ennyire elfoglalt, rohanó, idegeskedő, ha csak néha figyelne, talán kapna angyalt. Egy életre segítséget, valami olyat, amit pénzért nem lehet megvásárolni, ami értékesebb, mint bármi a Földön, megfizethetetlen csoda, és csak egyvalaki adhatja: Az Éjszaka. Cserébe csak figyelni kell Rá. Bár ez valóban nem egyszerű. A kavargó gondolatok mögött ott rejtőzik a csend, benne van mindenkiben, csak sokan nem kíváncsiak rá. Pontosan a Csend az, amit a legnehezebb meghallani…

            A hajnali napfény megsimogatta az arcomat. Kinyitottam a szememet, biztos voltam benne, hogy valami szépet álmodtam. Egy nőalak szerepelt benne. Nem emlékeztem pontosan. Lilla neve azonban azonnal eszembe jutott. Lilláról pedig Csokonai, róla pedig a leghíresebb versének részlete: „Istenségnek látszó csalfa, vak Remény…” Akaratom ellenére elmosolyodtam, és úgy sóhajtottam, mint ahogy anya sóhajtott mindig. Valami nagyon bántott, csak épp nem tudtam, mi. Szerettem volna valakivel beszélni, ugyanakkor talán egy szót sem tudtam volna szólni, akárki akármit kérdez… Furcsa kettősség, de nem tartott sokáig. Az őszi napsütés mindent képes feledtetni.

 

balla diána 2012.