5.

 

            Anya csupán néhány napot maradt, de az elég volt mindenre, szinte végigbeszélgettük, és kimondhatatlanul feltöltődtem. Lilláról nem szóltam neki, úgy gondoltam, így lesz a legjobb. Ha kibukik, szívből kell kibuknia, ameddig úgy érzem, bírom egyedül, addig legyen titok. Anya is sokat mesélt Firenzéről, azt vettem észre, hogy átragadt rá az olaszos jókedv, ennek pedig mérhetetlenül örültem. Remekül elsajátította a pizza sütés fortélyait, és nem győzte elégszer mondogatni, hogy mennyire hiányoztam neki.

Óriási erőt adott a néhány nap, de sajnos egyszer minden jónak vége szakad, anyának ismét utaznia kellett, de megnyugtatott a tudat, hogy tulajdonképpen nagyszerű helyen van, és akkor is gondol rám, amikor nincs fizikailag velem. Mosolyogva ültem a buszon, és arra gondoltam, mekkora hatalma van a szeretetnek. Talán ez volt anya titka. Hogy erősen tudott szeretni, ezért bírt ki mindent, ezért olyan türelmes. Talán még annak is ez az oka, hogy nem fog rajta az idő. Az arca ugyanolyan sima, mint tíz éve…

Valószínűleg szokatlan látványt nyújtottam. A busz, nem az a tipikus helyszín, ahol az emberek mosolyognak. Nem zavart, hogy mások esetleg érdekesen néznek rám. Boldognak éreztem magam, ilyenkor pedig az ember nincs kiélezve a lenéző pillantásokra. Az utasokon végignézni minden egyes alkalommal annyira különböző. Gyakran semmiféle érzelem nem ül ki az arcukra, ahogy kibámulnak az ablakon, olyanok, mint a bábok. Alkalmanként viszont akad egy-egy csillogó szemű kisgyerek. Őket imádom nézni. Ők még csodálják a világot az ablakon keresztül, kérdezgetik, miért álltunk meg, észrevesznek mindent. Ők még figyelnek.

 A sofőr fékezett, kinyitotta az ajtókat. Figyeltem a felszállókat. Köztük volt „Ő” is. Akinek még a nevét sem tudtam, de a szeme nevetett, és ez volt, amire már régen felfigyeltem. Lehet, hogy az aznapi jókedvem miatt állt meg, és pillantott az üres ülésre mellettem. Nem sokáig habozott, megkérdezte, leülhet-e én pedig boldog igennel válaszoltam. Annyira szimpatikusnak találtam, kedvem lett volna elkezdeni beszélgetni vele. Gondolkoztam, mit mondhatnék, de megelőzött.

-          De jó kedved van ma! Szoktalak látni a buszon, de soha nincs melletted hely. Pedig már előbb is melléd ültem volna.

Nevettem. Úgy tűnik, mi „nevetős szeműek” megtaláljuk egymást. Hát ennyire ritkák volnánk? Mindenesetre örültem, hogy ilyen természetességgel szólított meg, mintha ismernénk már egymást valahonnan.

-          Igen, igen, jó napom volt. De úgy látom, neked is. Én is láttalak már sokszor, szerintem tudod is, miért figyeltem fel rád.

-          Gondolom, amiért én is rád… A szemed…

-          Pontosan. Tudod, „ a szem a lélek tükre”, nos, ebben van némi igazság.

Egymás szemébe néztünk, hiszen ismeretlenül is összekötött minket a „lélektükör”. Engem mindig az emberek tekintete fog meg. Hogy valaki szép, vagy sem, azt a szeme dönti el. Az arc vonásai lehetnek hétköznapiak, karakteresek, a tekintet dönt mindenről. Ezt nem lehet megmagyarázni. Ez pont olyan, mint hogy az ember ösztönösen elmosolyodik, ha meglát egy kisbabát.

-          Van bizony. Minden közhelyben van igazság. Olyan furcsa. Ilyen szeme senkinek sincs. Olyan… nem is tudom. Mint tavasszal a nagy eső után az erdőben, a fák tövén a moha. A színe is olyan, és pontosan úgy csillog. Na, jó, ez lehet, hogy furcsán hangozott. Ne haragudj, általában túl sokat beszélek, és olyasmiről, aminek nincs túl sok értelme.  

-          Nem, semmi gond, én is mondok néha furcsákat, és én is elég sokat beszélek. Csak hogy kvittek legyünk… A Te szemed pedig olyan, mint… a sivatagi éjszaka. Ez talán még a tiédnél is furcsább kép, de hidd el, pontosan olyan, mint éjjel a Szahara. Nem jártam még ott, mégis ez jutott eszembe.

-          Ne aggódj, pontosan értem. Ezt ugyan még senki nem fogalmazta meg így, de azt hiszem, tudom, mire gondolsz. Tudod, ritka, hogy bárkit megszólítok a buszon. Őszintén szólva, örülök, hogy nem néztél furcsán rám. Tulajdonképpen nagyon is örülök. És jó, hogy ilyen nyugodt, tiszta szemekbe nézhetek végre.

-          Én pedig ilyen misztikus, sejtelmes tekintettel nem találkoztam még. És örülök én is. Tudod, néha úgy érzem, lehetetlen az emberekkel szót érteni, időnként egészen olyan, mintha mindenki csak a saját gondolataira figyelne. Csak azért beszélünk, mert így szokás.

-          És idegenekhez általában nem szólunk. Pedig milyen sokszor látni filmekben, hogy két ismeretlen csak úgy elkezd beszélgetni. Lehet, hogy jobb lenne, ha a valóságban is így működne a kommunikáció. Bár ki tudja. Az ember ösztönösen el tudja dönteni, hogy kihez kell szólnia.  

-          Én szoktam figyelni az embereket. Olyan ridegek. Úgy érzem, ha próbálnék is beszélni velük, nem kapnék többet udvarias, hideg, távolságtartó válaszoknál. És nem is mindig fontos beszélni. Van, hogy egy mosoly sokkal többet elárul. A csend is árulkodik. Biztos veled is megtörtént már, hogy úgy érezted a csenddel „mondhatod el” legpontosabban, mit érzel…   

-         
Gyakran előfordul. Erről a furcsa időjárásról és a csendtől eszembe jutott egy történet. Elég rendkívüli, de ha érdekel, szívesen elmesélem.

Súlyos, szürke felhők borították az eget. A fák táncoltak, a szél kérte fel őket. Nyugodtan és elegánsan keringőztek. Eső lesz – gondoltam, és végigfutott rajtam valami jóleső borzongás.

-          Persze, hogy érdekel. Hallgatlak.

-          Nagymamám mesélte, hogy élt egy fiatal lány a faluban, ahol lakik. Ne gondolj különös szépségre, teljesen átlagos lány volt. Sokat sétált, szerette a természetet. A falu szélén, az erdőben a mai napig a legpirosabb eper terem, és a tisztáson álló hársfa alatt feküdni nyáron valami csodálatos. Persze ezt az a bizonyos lány is nagyon jól tudta, ha tehette, sötétedésig élvezte az erdő csodáit. Ismerte az összes növényt, állatot, biztos, hogy ha korábban születik, elégetik máglyán. Nagymamám megkérdezte tőle, hogy mit szeret annyira az erdőben.

 „ Ha csendben maradsz, meghallod, hogy a fák beszélgetnek. Kedvesen susognak a kis virágoknak, szóba elegyednek a napfénnyel, a felhőkkel. A tisztáson a fű sokkal zöldebb, az ég kékebb, mint bárhol a világon. Az erdőt tündérek lakják. Néha – nagyon ritkán!- előbújnak, és a forrás körül táncolnak. Egyszer az egyik egészen közel jött hozzám. Tényleg gyönyörűek…” Sokszor emlegette a lány a tündéreket. Nyilvánvaló, hogy senki nem hitt neki, nagyi sem. Tény, hogy a tisztáson minden gyönyörű, na de tündérek?! Azt azért nem… A lány csak mosolygott a furcsálló tekinteteken, és egyre boldogabbnak tűnt, ahogy teltek a napok. Azonban egyszer nem ment haza. Beesteledett, a családja már aggódott érte, a keresésére indultak, de nem találták.  Mondanom sem kell, hogy nem aludtak túl sokat éjszaka…

De ne félj, hazament a lány. Kérdezték, hogy hol töltötte az éjszakát, de ő egy szót sem szólt. És nem beszél a mai napig sem. És még egy különös dolog: nem néz soha tükörbe. Hogy miért, azt senki sem tudja. Régi történet ez, de az erdőbe a falu népe nem merészkedik éjszaka. Babonás népség, pedig csak sejteni lehet, hogy ott töltötte a lány az éjszakát, és ott látta vagy hallotta azt, ami miatt nem beszél. És semmi más baja nincs, csak ennyi. Az emberek mégis tartanak tőle, kerülik, összesúgnak a háta mögött…

Érdeklődéssel hallgattam a történetet. Nem volt nehéz azonosulni a lánnyal, hiszen én is oda voltam a természetért, és úgy gondoltam, nincs ahhoz fogható, amikor a földet átmelegítik a napsugarak, és bátran lefekhetek a fűbe. A hársfa bódító illatát és az égnek azt a kékségét is nagyon jól ismertem.   

-          Senkinek nem jutott eszébe, hogy megkérje a lányt, hogy írja le, miért nem beszél?

-          De igen, én is kértem már Tőle, de ilyenkor csak nevet, és olyasmit ír, hogy beszéd nélkül is elmondhatsz mindent, vagy, hogy ő igenis beszél, csak mi nem halljuk.

-          Megkérdezhetem, hogy ki ez a lány?

-          Hát persze, kíváncsi voltam, mikor teszed fel ezt a kérdést. A nagymamám húga a „néma lány”, aki már sok-sok éve nem beszél. De képzeld el, hogy rengeteget olvas, járja a természetet, és nagyon szeret minket. Hihetetlenül finomakat süt, és olyan a mosolya, mint a napsugár. Nagyi persze a mai napig szentül meg van győződve, hogy a húga csak azért nem beszél, hogy őt idegesítse, de azért nagyon is szeretik egymást.

Mindketten hallgattunk. Mosolyogva. Odakint már szemerkélt az eső, valami furcsa altatót dúdolt a szürkeség, a buszon mindenki mocorgott, úgy tűnt, szeretnék hallgatni a különös dallamot. A sofőr lehalkította a rádiót, az első ülésen ülő anyuka ölében felragyogott a szendergő kisfiú arca. Néhány perc múlva teljesen elcsendesedtek az utasok, mi ketten figyeltük csak az eső ritmusát.

            Sokáig gurult egyenletesen a busz az alvó utasokkal, mi csendben figyeltük az arcokat. Mikor óvodás voltam, én is mindig elaludtam, ha esett az eső. Valahogy kellemesebb volt olyankor. Judit kislánya, Anna is azonnal elalszik, ha borongós az idő. Pedig amikor született, fakó november volt. Pontosan olyan, mint akkor. Emlékszem, térdig vizes nadrágban, elázott hajjal siettünk anyával a kórházba.

            Anna korábban megunta az életet Judit pocakjában, mint kellett volna. Úgy döntött, majdnem egy hónappal hamarabb bújik ki. Megijesztett minket és az orvosokat is, de szerencsére ő tudta, hogy nem lesz gond, így nem is lett. A kórházban Judit sugárzó arccal fogadott minket, és nagyon büszkén mutatta a négy napos csöppséget. Annácska tágra nyílt szemekkel nézelődött, új volt még neki ez a világ.

            Már öt éve… De szinte semmi sem változott azóta, Judit a mai napig büszke a kislányára, Anna pedig változatlanul a világot kémleli hatalmas kerek topázszínű szemivel. Gyönyörű ötéves nagylány lett belőle, egészen olyan, mint egy angyalka. Elgondolkoztam. Talán mégis léteznek tündérek. Régebben őszintén hittem, hogy mikor alszok, ők ott repkednek az ágyam körül. Néha még láttam is az aranyport, ami a szárnyukról lehull. Talán amiben hiszünk, az létezik is. A saját létezésünkben is erősen kell hinnünk, különben meghalunk, még ha nem is a szó hagyományos értelmében…  

            Gyakran meséltem Annának, mindenféle történetet szeretett. Én őszintén reméltem, hogy egész életében megmarad a világra nyitottnak, érdeklődőnek. Már szakadt az eső, a járókelők kinyitották színes esernyőiket. A busz megállt, néhányan felszálltak. Egy-két utas felébredt, néhányan csendesen beszélgetni kezdtek. Így tettünk mi is.

-          Tudod min gondolkoztam? – kérdezte , és mosolyogtak a szemei. Egy pillanatra – nem voltam benne biztos- mintha az egész univerzum tükröződött volna a tekintetében. Ott ragyogott a milliárd csillag. Láttam már ilyet. Néha, nagyon ritkán, anya szemében is ott tündökölt az égbolt összes csillaga. Furcsa szokásom volt, hogy minden egyes ember szemében egy történetet láttam megelevenedni. Anyáéban a csendes őserdő meséje csillogott. Ha sokáig figyeltem, láttam a parányi kolibriket, a játékos kismajmokat, a smaragdszínű óriáskígyókat. Éreztem a fülledt párát, az orchideák illatát.

-          Min?

-          Hogy még a nevedet sem tudom. De a szemed színe olyan, mint a nefrit. Hívhatlak így?

 

Nevettem. Szerencséje volt, mert szerettem az ásványokat. Akár az is megeshetett volna, hogy fogalmam sincs róla, mi az a nefrit.

-          Egész nyugodtan.

-          Tudod mi az a nefrit?

-          Persze. Ismerem az ásványokat. Érdekelnek. Kicsit meglepett, hogy nem smaragdot mondtál. Nagynéném, amikor kicsi voltam, és még zöldebb volt a szemem, smaragdszeműnek hívott.

-          Igen, először nekem is az jutott eszembe. De nem, inkább nefrit. Az amúgy is kevésbé ismert, és különlegesebb. Remélem, nem furcsállod nagyon, hogy nem vagyok kíváncsi az „igazi” nevedre. Csak tudod… Én nem hiszem el, hogy a név az ember. Sokan esnek abba a hibába, hogy a neved alapján ítélnek meg. Furcsán hangzik, de így igaz.

-          Ezt egyébként én is tapasztaltam már. Ha valakinek van egy nem túl kedves ismerőse, akkor a nevéhez társít negatív érzelmeket. Érdekes. De nem csak a nevekkel van ez így. Minden egyes szóhoz negatív vagy pozitív érzelmek társulnak. De ez teljesen evidens.  Szóval egyáltalán nem bánom, ha nem érdekel a nevem.

Minta valami hirtelen eszébe jutott volna, benyúlt a kabátja zsebébe és valamit keresgélni kezdett. Elővett egy kis világoskék bársonytasakot. Olyat, mint amibe a kisebb ékszereket szokás rakni. Kinyitotta, és kivett belőle egy aprócska követ. A tenyerébe fektette, és lelkesen felém nyújtotta.

-          Holdkő- mondtam, és vártam, hogy Ő kezdjen mesélni, mert éreztem, hogy nem véletlenül mutatja nekem ezt a szép ásványt.

-          Látod, milyen sápadt a fénye? Azt mondják, ha holdkövet teszel az ágyad mellé, éjszaka repülhetsz egy angyallal. Te választod ki, melyikkel. Hiszel az angyalokban?

-          Igen, hiszek bennük.

-          Melyikükkel repülnél?

Elgondolkoztam. Megint ráhibázott, mert ez a téma is nagyon közel állt a szívemhez, ismertem az angyalokat, még a nevük jelentését is, de azon, hogy melyikükkel repülnék, még sosem gondolkoztam.

-          Nem is tudom… Ott van például Ambriel, a tudás angyala, vagy Asmodel, akiről azt mondják, maga a kozmikus szeretet… Mégis azt hiszem legszívesebben a Tutiel nevűvel repülnék. Talán Rá lenne leginkább szükségem.

-          Testi, lelki, szellemi megtisztulás… Én Razielt választanám. Bár azt hiszem, nem mi választjuk ki, kivel repülünk. Az angyalok választanak ki minket. Nem véletlenül van mindenkinek saját őrangyala. Legalábbis én hiszek ebben.

A busz lassított. Tudtam, hogy ő le fog szállni, de nagyon örültem, hogy így alakult, hogy mellém ült, és elkezdtünk beszélgetni. Visszacsúsztatta a holdkövet a bársonyzacskóba, és a kezembe adta.

-          Legyen nálad, tedd az ágyad mellé, és amikor legközelebb találkozunk, elmeséled, hogy repültél-e…

Egyikünknek sem jutott eszébe, hogy mi lesz, ha nem találkozunk többé. Valahogy magától értetődő volt, hogy látjuk még egymást. Különösen indult a kapcsolatunk, és ezt a különlegességét sohasem veszítette el. Mielőtt leszállt még összetalálkozott a tekintetünk. Az Ő története egészen más volt, mint az anyáé, bár ez természetes, nincs ugyanolyan meséje két embernek.

Valamikor, ki tudja hány éve, Egyiptomban történt. Már alkonyodott. A szobában füstölő illata szállt, odakint a homok még kellemesen meleg volt. Egymásba gabalyodott az éjszaka sötét keménysége, és az alkonyat sárgás-rózsaszín lebegése. Ő pedig kint állt a homokban, mezítláb, de olyan fenségesen, mint a fáraó. Egész lényéből büszke elszántság sugárzott. Hogy ki volt valójában, pap, írnok, hercegnő, szolgálólány, kereskedő, vagy maga Ré, a napisten, nem tudom. De ott, abban a pillanatban szövetséget kötött az alkonnyal és az éjszakával, tanúk a büszke piramisok, és a Nílus. Azóta Ő akárhányszor újjászületik a szemében ott lobog a sivatag tüze, ott hömpölyög a szelíd Nílus, zörögnek a papirusztekercsek, susog a nád. Felvillan a fáraó méltóságteljes arca, Ízisz istennő hűvös, de jóságos pillantása.

Begombolta az utolsó gombot a kabátján. A busz lassított.

-          … örülök, hogy rászántam magam, és egy ilyen hülye kérdéssel beszélgetést kezdeményeztem. Remélem sikerül repülnöd éjszaka! Vigyázz magadra Nefrit!

-          Én is örülök. Majd igyekszem! Szia…

Én még nem is adtam neki nevet. Nem kellett túl sokat gondolkoznom, olyan volt, mintha ő súgta volna nekem, mit mondjak.

-          … Szahara!

Felkacagott. Felkapta a táskáját, és elindult a hátsó ajtó felé. Az ajtó kinyílt, ő leszállt, és még visszaintett. A busz elindult, én pedig a kék zacskót szorongattam. Észre se vettem, hogy közben elállt az eső. Az eget azonban még mindig súlyos szürke felhőréteg borította, nyoma sem volt a tiszta kékségnek. Gurult a busz, az utasok egyre hangosabban csacsogtak, az anyuka ölében felébredt a kisfiú. A sofőr kicsit feljebb tekerte a hangerőt.

A város utcáin kedélyesen szaladgált a szél, mint egy eleven kisgyerek. A fák már nem keringőztek, hanem kergetőztek vele, az egész erdő nagy játszótérré vált. Az utcán egy négyéves forma, rózsaszín gumicsizmás kislány élvezettel ugrott bele egy pocsolyába. Az apja utánaszaladt, de hiába, a kislány már derékig vizes lett. Az apuka először a fejéhez kapott, majd kedvesen felkapta a kislányt és együtt nevettek.

              Ahogy hazafelé sétáltam rezegni kezdett a telefonom a zsebemben. Emese küldött üzenetet. „ Ha ráérsz hívj, mert „a félelmetes angyal ma láthatatlan” „ Jaj ne, ilyen nincs. Hát nálatok ez családi vonás? Lilla is gyakran írt olyan üzenetet, amit nem értettem meg elsőre. Általában akkor, ha baj volt. Siettem haza, és visszaírtam Emesének: „Gyere át”. Mi lesz ebből? A szél erősödött. A fák fenyegetően susogtak, ahogy elmentem mellettük, mintha azt akarták volna mondani: „Figyelj oda!”. Ilyenkor nem szerettem az erdőt… 

 

balla diána 2012.