4.

      A falevelek októberi színességét egyszer felváltja a november pusztasága. Amikor az erdő már nem tündököl, a hó még nem szikrázik, csupasz minden, beköszönt az üresség. Fázósak ilyenkor a hajnalok, a természet rideg, távolságtartó. Tökéletesen szürke novemberi délelőtt volt, amikor anya húga, Judit telefonált. Apró szívességet kért, annyit csak, hogy, ha még megvan, vigyem el neki az egyik régi szoknyámat, a kislányának, Annának kellene, valamilyen iskolai előadásra. Természetesen azt válaszoltam, semmi akadálya, de ezt hamar megbántam.

Judit egy pszichiátrián dolgozik. Többször is jártam már ott, de taszítanak a piszkosfehér falak, a világoszöld ágytakaró, a hószín köpenyek az ápolókon, a betegek egyenruhája, egyszerűen minden. Hideg borzongás futott rajtam végig, amikor kiléptem az utcára. Kicsit szorongva indultam el a néhány utcányira lévő téglaépület felé. Egy-két ember lézengett csak az utcán, de őket különösen nyugodtnak találtam. Mintha egyszerűen lelassult volna az élet, az egyébként annyira jellemző rohanás eltűnt.

Lépésről lépésre egyre ingerültebbé váltam. Nem kéne oda mennem- gondoltam. De miért? Hiszen nem ez lesz az első alkalom, és egyszer történt még semmi baj, betegekkel sem találkoztam még szerencsére, miért ez a bizonytalanság? Elmegyek, megkeresem Juditot, odaadom, amit kért, és jövök, ennyi az egész. Megmosolyogtató volt. Magamon nevettem, hiszen sosem voltam gyáva. Gyávaság volt? Megérzés? Nem tudom, de nem véletlen volt, azt biztos.

„ Elért az ősz, és súgott valamit.” Nem akartam megérteni, mit. Nyakig felhúztam a kabátom cipzárját, és gyorsabban kezdtem lépkedni. Egész úton azt mondogattam magamban, hogy minden rendben lesz. Elsiettem a tarka üzletek előtt, a posta mellett, erőt vettem magamon, és átlépkedtem a zebrán. Ott álltam a bejárat előtt, és már szidtam magamat, hogy nem lehetek ennyire gyerekes… Sóhajtottam, elnevettem magam, és beléptem az ajtón.

Gyűlöltem azt a szagot, ami megcsapta az orromat. Fogalmam sincs, mi árasztja magából, de mióta először éreztem, magamban csak „az őrület szagának” hívtam. Tőlem jobbra recepció, balra, kicsit beljebb büfé, a büfével szemben folyosó, mellette lépcső, az emeleten még több folyosó. A földszinten a jobb állapotban lévő betegeket helyezik el, az emeleten kezelik a „súlyos eseteket”. Oda kellett felmennem. Huszonnyolc lépcsőfoknyira álltam a „teljes őrülettől”.

Elgondolkodtam. Judit hogy képes nap, mint nap itt tölteni 8 órát? Hiába próbáltam elterelni a gondolataimat, nem múlt a szorongás. Hát jó- gondoltam- akkor legyen így. Ha nem múlik el, akkor legalább az okával legyek tisztában. Mitől félek? Attól, hogy betegekkel találkozok. És akkor mi lesz?! Hát… tulajdonképpen semmi, csak a látvány szokatlan, és nemigen tudnék mit kezdeni vele. De ezek az emberek nem tehetnek arról, hogy itt vannak. És nem csinálhatnak semmit, hiszen itt vannak az ápolók. Semmi baj nem történhet. Ettől igazán fölösleges félni. Erre próbáltam gondolni, mert más biztosan erre gondolt volna.        

Az utolsó lépcsőn kicsit megálltam. Előttem olyan ijesztőnek és végtelennek tűnt a folyosó, mint addig még soha. Judit irodájának ajtaja balra a nyolcadik. „Ólomsúlya lett a tüllnek”, jutott eszembe, és találónak is éreztem, mert alig bírtam el a könnyed kis szoknyát a szatyorban. És nem csak a tüllnek, de a lábaimnak is ólomsúlya lett. Egy ajtó, rendben, már csak hét mellett kell elhaladni, már csak néhány lépés, semmi baj… És ekkor megtörtént, ami remélem soha többé nem fog.

      A folyosó jobb oldalán kinyílt, mit nyílit? Kivágódott egy ajtó. A négyes számú. Odabent fehérruhás ápolók küzdöttek egy nagyon is nyugtalan beteggel, le akarták kötözni. Gyakori ott az ilyesmi, sok a rossz természetű ápolt. Akaratom ellenére megálltam. Tágra nyílt szemeimben a félelem tükröződhetett, nem szerettem volna kívülről látni magamat akkor. Szinte megbabonázva figyeltem a fiatal ápolónőket, hogy milyen tehetetlenek. Nem álltam tovább egy fél percnél, de bár addig a fél percig se tettem volna.

A szobában a problémás beteg melletti ágyon fiatal lány ült. Illetve első pillantásra fiatalnak tűnt… Talán a harmincas éveiben járt. Nem volt egyszerű megállapítani. Hirtelen felnézett, megakadt rajtam a tekintete. Pár pillanatig elszántan bámult a szemembe, aztán ideges, kapkodó mozdulatokkal felállt. Jézusom, ide ne jöjjön! Elindult az ajtó felé, utána pedig felém. Az ápolónők annyira el voltak foglalva a másik, sikítozó, kapálózó beteggel, hogy észre sem vették, hogy a lány elindul kifelé a kórteremből.

 Éreztem, nem lesz ennek jó vége, de már késő volt továbbmenni. Csak álltam ott, szerencsétlenül, mint aki a kivégzésére vár. Ahogy közeledett a lány, tisztábban láttam az arcát. Különösen ijesztőnek tűnt. Sápadt bőre szinte világított a lámpák fényénél, szeme alatt sötét karikák ültek, de alapvetően szép vonásai voltak. Sötét hajával és szemeivel a középkor boszorkányaira emlékeztetett. Megállt előttem. Tudtam, hogy meg fog szólalni, mégis összerezzentem, amikor megtette.

-          Hát te?! Te nem tudod, amit én tudok…

Kétségtelenül igaza volt, nem tudtam, amit ő tudott, és akkor megértettem, mitől félek. Attól, amit ők tudnak, és én nem. Betegek, mondják, de csakugyan betegség az a tudás, ami annyira félelmetes, amit nem akar senki birtokolni? A lány feldúltan ejtett ki minden egyes szót. Tönkrement az idegrendszerük. A tudomány meg tudja magyarázni, a tudomány mindent megmagyaráz. Nem a beteg emberektől féltem. Sokkal inkább attól, hogy ők olyasmit tapasztaltak, amit ép ésszel tényleg nem lehet elviselni. Hirtelen kíváncsiságot éreztem, azt akartam, hogy mondja el, mire gondol, miért van itt, mit csinált…

            A szemében látszott az őrület. Különösen szikrázott, azelőtt még nem láttam ilyet, sem ehhez hasonlót. Már nem féltem. Tudni akartam, mi az, ami ezeket a szikrákat odavarázsolta, a szemébe. Nem kaptam el a tekintetemet, farkasszemet néztünk, és ösztönösen felvettem az ő stílusát, ingerülten kérdeztem:

-          Mit tudsz?

Meglepődött. Nem hiszem, hogy számított erre, talán azt sem feltételezte, hogy egyáltalán megszólalok. Néhány pillanatig habozott, körbenézett a folyosón, elmosolyodott, és halkan beszélni kezdett.

-          Mindent. De te el sem tudod képzelni. De ők jönnek, és mondják, egyre hangosabban, gyorsabban, és nem tudod befogni a füledet, csak mondják, mindig ugyanazt, de nem is érted. Elmennek. Visszajönnek. Mondják, mindig csak mondják, nem hagynak békén, és egyszer megérted. A létezés jelentéktelenségét, az élet illanékonyságát, a szavak súlyát, az emberek pótolhatóságát. Megérted, hogy nem számít ezen a világon semmi, csak a szavak, és akkor úgy érzed, neked is mondanod kell valamit, igen is van más, ami számít más, ami fontos, nem csak a szavak, az ember is fontos, fontos a lélek, fontos a szeretet, a szív, az érzések, de ők csak mondják, sosem hallgatnak el, nem hisznek neked, eljönnek újra és újra, és mondják ,hogy csak a szavak fontosak, és akkor úgy érzed, beszélni kell, beszélni mindenről, de a szavak ,amelyekről ők beszélnek, nem léteznek, nem léteztek soha, és így te sem létezel, és akarsz létezni, de szavak nélkül nem lehet, csak a szavak által lehet, máshogy nem, nem lehetsz jó sehogy, csak ha beszélsz, de nincsenek szavak és akkor jön a félelem, félelem, hogy néma vagy. A némaság pedig rossz, a némaság rettenetes. És akkor már tudod, hogy égni fogsz. Ha nem tudsz beszélni, akkor égni kell. Más nem lehetséges, csak ennyi. Ott ültem a széken, amikor meggyulladt a láng. Először csak pislákolt, de egyre erősebbé vált, és jött, jött felém, nem akart megállni. Nem féltem, mert tudtam, hogy el kell égnem, mert néma vagyok. Elértek a lángok. Beborítottak. Elégtem… elégtem, mert nem tudtam beszélni… Te is elégsz majd. Te nem láttál szilánkokra hullott mennyországot, sötétlila pokolban égve. Az angyaloknak nincs szárnyuk, sem glóriájuk. nem különbek nálad, és nálam sem…  

Elsápadtam. Rettenetes volt hallgatni. egyre gyorsabban beszélt, az arca eltorzult, nem csak a szemében látszott már az őrület, egész lényéből sugárzott. Nem értettem a szavait, és nem is érthettem, de azt láttam, hogy ő ezt tényleg átélte, így, vagy úgy, de nem hazudik. Biztosan láttam rajtam, hogy nem tudom felfogni, amiről beszél.

 

-          … De te ezt nem érted. Senki sem érti, pedig mindenkinek mondják, és mindenkinek égni kell, aki nem ismeri a szavakat. De a szavakat nem lehet ismerni, mert nem léteznek. Hát nem érted, hogy te is meg fogsz halni?!

Megragadta a karomat. Még lélegezni sem mertem. Nem voltam már kíváncsi, csak el akartam menni. Fogalmam sincs, meddig álltunk így, de nekem óráknak tűnt. Hirtelen valaki megfogta a vállamat, és határozottan hátra húzott. A lány megijedt, és úgy szaladt vissza a kórterembe, mint egy riadt őzgida. Néhány lépés után még visszanézett, és mintegy búcsúzóul suttogta: Égni fogsz! A hátam mögül Judit hangját hallottam.

-          Meg vagy te őrülve?! Tudod, ki volt ez?

-          Nem, Judit, fogalmam sincs, de nem vagyok benne biztos, hogy akarom tudni.

-          Majd elmondom, de egyáltalán hogy a fenébe kezdtél el vele beszélgetni? Úgy tudtam, irtózol tőlük.

-          Gondolhatod, nem önszántamból hívtam ki a szobából. Rémes volt…

Közben az irodája felé sétáltunk. Nem nyugodtam meg teljesen. Ahhoz sokkal több időre lett volna szükségem. Végre elértük a nyolcadik ajtót, bementünk a kis szobába, biztonságban éreztem magam. Judit nagyon hasonlított anyára. Ugyanaz a hosszú szőke haj, anyáétól kicsit sötétebb szemek. Rajta még a fehér köpeny is csinosabban állt, mint a többi nővérkén, és a szemében mindig ott volt valami vidám kis csillogás, ami annyira szerethetővé varázsolta az arcát. Hátradőlt a székén, kivette a csatot a hajából, és rám nézett az annyira jellegzetes mosolyával.

-          Na, mesélj, mi történt.

-          Éppen errefelé tartottam, amikor a folyosón kivágódott az az ajtó. Bent a kedves kolléganőid éppen nagyon küzdöttek valakivel, ez a lány meg egész egyszerűen meglátott, felállt, és kisétált az ajtón, egyenesen felém, persze senkinek nem tűnt fel. Nem is tudom, miért nem mentem egyszerűen tovább. De egyébként ki a lány?

Judit odalépett a fiókos szekrényhez, amelyben a betegek aktáit tartotta. Rövid ideig keresgélt, majd a kezembe adott egyet.

-          Régóta nálunk van már. Az egyik legkülönösebb eset, néha teljesen normálisan viselkedik, volt, hogy már elgondolkodtunk, hogy hazaengedjük, aztán megint előjöttek a rohamai, így itt kellett tartanunk. A legijesztőbb az, hogy nem tudjuk megállapítani, pontosan mi baja. Skizofréniára gondoltunk, de érdekes, néha a Rett-szindróma jelei is mutatkoznak rajta. Azt hiszem, ezt te is láttad most a mozgásán. Néha egészen úgy tűnik, a depresszión kívül semmi baja… Szegény már hány kivizsgáláson átesett, és egyszerűen fogalmunk sincs, mi a betegsége.

-          Miért került ide tulajdonképpen?

-          Ópium túladagolás. Sokan kerültek ide ilyen, és ehhez hasonló okok miatt.

-          Nekem valamilyen tűzről beszélt, és a szavakról. Nem tudod, mit akart ezzel mondani? Nem gyújtott fel semmit? Azt hittem, rágyújtotta a családjára a házat, azért van itt.

-          Nem, szó sincs erről. Sokszor emleget valamiféle tüzet, amelyben elégett, és gyakran mondogatja, hogy azért, mert nem tud beszélni. Pedig ha tudnád, milyen választékosan fejezi ki magát a tiszta napjain. Egyébként olyankor az arca sem ilyen. Amikor ilyen rohamai vannak, nagyon eltorzul, és erre sem találunk pontos magyarázatot. Különös beteg, de néha rengeteg probléma van vele.

-          Nem is értem, hogy vagy te képes napról napra ebben élni. Nekem annyira rémisztő az egész. Meg lehet ezt szokni?

-          Nem hiszem. Néha nagyon össze kell szednem magam, hogy bejöjjek reggel dolgozni. Tudod, a betegek elég kiszámíthatatlanok, és néha olyan ijesztően valósnak tűnik, amiről beszélnek. Ők elhiszik. És tudod, az is érdekes, hogy a legtöbbjük valamiféle tudást, tapasztalatot emleget, és a fejedhez vágják, hogy te nem tudod, te nem értheted. Néha megfordul a fejemben, hogy hátha igazuk van. Lehet, hogy tényleg nem értjük, amit ők értenek, és őket csak azért kezeljük itt, mert mi másképp látjuk a világot? Egyáltalán mi jogunk van bezárni az embereket? Néha muszáj lekötöznünk őket, mert nagyon zaklatottak, de én annyira utálom, amikor ezt kell tenni. Megalázó. És „betegeknek” hívjuk őket, úgy beszélünk róluk, mintha már meghaltak volna, vagy ha nem is, mintha nem lennének már emberek. Van „hetes szoba, kettes ágy”, de neve már nincs. És miért? Mert nem úgy viselkedik, ahogy azt a többség tolerálná. Az életükről jóformán semmit sem tudunk, és szinte akkor sem hallgatjuk meg őket, ha valami hasznosat, ésszerűt mondanának. Nekünk keménynek kellene lenni, a többség az is, de én néha sajnálom a betegeket, és szeretnék velük beszélgetni. Sosem mondom szívesen nekik, hogy bolondok, legfőképpen nem szeretem őket a tehetetlenségükre emlékeztetni. És félelmetes is ez az egész. A földszint nem is, de itt, az emeleten olyan igazságok derülnének ki, ha figyelnénk, amelyektől mi nagyon is tartunk. Az egyik nő gyakran ismételgeti, hogy figyeljünk a rezgésekre. És egy-egy komor, szeles éjszakán, amikor teljes csend borul a folyosókra és a szobákra, valóban végigfut valami hideg borzongás az emberen, mintha a folyosón átrohanna a szél, sorra betáncolna a szobákba, mindenkit végignézne, kiválasztana valaki neki tetszőt, ott időzne. És rendszerint ilyen pillanatokban a választott személy felsikolt. Valami velőtrázó, síron túli hangon, és borzasztó nehezen nyugszik meg. Ekkor szaladunk mi a szobába, és benyugtatózzuk.

-          Ez valami szörnyen hangzik! Olyan különös, hogy az éjszaka mindig félelmetesebb, mint a nappal.

-          Ez így igaz. Éjszaka a betegek is félnek.

Judit beletúrt az asztalán heverő papírkupacba, kivett egyet, és a kezembe adta.

-          Olvasd, ha gondolod. De készülj fel, kicsit megrázó.

Sűrűn teleírt lapot tartottam a kezemben. Kicsit tartottam attól, ami rajta áll, de érdekelt is, hiszen ritkán olvashat ilyet az ember. Rászántam magam.

Megint eljött, ahogy ígérte. Könyörögtem, hogy ne jöjjön, de hajthatatlan maradt, és ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön. Éjszaka fél tizenegy körül már lehetett hallani a távolból, hogy jön. A folyosó elején megállt, ott mindig megáll, élvezi, hogy félünk. Mindenki fél, de van, aki tudja, hogy nem lehet már baja. Éreztem, hogy hozzám jön. Lassan sétált a folyosón, mintha gondolkodott volna, de sosem gondolkodik, és sosem fordul vissza. Pontosan tudja, hogy minél lassabban lépked, annál inkább eluralkodik rajtunk a félelem, pont ez az, ami élteti, a mi félelmünk számára lételem. Háromszor kopogott az ajtón, csak hogy jelezze: itt van. A kilincs lenyomódott. Elcsendesedtünk. Fájt már a tudat is, hogy lélegezni kell, a félelem üvöltött, a szívünk zakatolt, és hiába szorítottuk össze ajkainkat, hallhatóvá váltak a gondolataink. Kényelmesen kinyitotta az ajtót, majd ugyanilyen tempóban bezárta. Miért nem látja senki, miért nem hiszik el nekünk, hogy létezik, hogy eljön, hogy mindig eljön, és a mi létezésünk az élete? Miért nem véd meg minket senki? Miért nem hagyják, hogy elbújjunk legalább ilyenkor?! Megállt az ágyam mellett. Ott álldogált, nem szólt, hisz nem szól sohasem, mindig csak annyit mond, hogy jövök még. Csak állt, és magába szívta a lelkemet. Az én lelkemet lopta el, és senki nem segített! Féltem, könnyeztem, de nem akartam megszólalni, sem hangosan sírni, de iszonyatosan fájt. Kicibálta a mellkasomból az összes érzést, a szobát elöntötte a feketeség, én pedig csak feküdtem, elviseltem, hogy szétszaggat. A lelket sosem lehet egyben kitépni. Darabolni, szaggatni, marcangolni kell, apró darabokra hasogatni, a foszlányokat pedig egyenként kirántani, úgy, hogy a legnagyobb fájdalmat okozza. A mellkasom felhasadt, neki ez persze nagyon tetszett, úgy nevetett, mint a kisgyerek, amikor játszanak vele. Persze, ez neki csak játék, bár tudja, mennyire kegyetlen, de szeret játszani. Velünk játszik, mert mi semmit sem tehetünk ellene. Minket egyszer megkérdezett, és igent mondtunk a játékra. De nem tartja be a szabályokat! Mi nem így akartunk játszani, mi azt hittük, jó lesz, nem így akartuk…! Nem bírtam sokáig. Felzokogtam. Megharagudott rám. Haragudott, mert elrontottam a játékát. Dacosan hátrált, de az arca ragyogott, hiszen így is jót játszott. A szobában néma csend. „Jövök még”, és kisietett az ajtón. Nem jött senki. Szörnyen fájt a mellkasom, nem bírtam lélegezni, valami görcsös érzés áradt szét a testemben, a szívem felé kúszott, beszélni is képtelen voltam. Megijedtem, hogy meghalok. Behunytam a szemem. Vajon meddig bírom lélegzetvétel nélkül? Percekig, napokig, évekig… Felgyulladtak a fények. Az ápoló az ágyam szélén ült, kezében a szokásos tabletta, és egy pohár víz, tudtam, be kell vennem, különben lenyomja a torkomon, az pedig iszonyú érzés. Nem emlékeztem pontosan, mi történt, de elmondtam neki, hogy játszottunk. Nem figyelt rám, sosem figyelnek rám. Pedig nem hazudok. Én sose hazudok, de talán jobb is, ha nem tudják, hogy mit játszunk. Amikor látta, hogy engedelmesen lenyeltem a gyógyszert, felállt és elhagyta a szobát. Biztosan álmos volt. A többiek aludtak. Becsuktam a szemem. Forgolódtam. Eszembe jutott minden. Felültem az ágyban és leírtam. Hátha nem hiszi el senki. Sose lesz ennek vége. Mindig eljön, ha nem is hozzám, valakinek mindig darabolja a lelkét. Igazából el sem megy. Mindig itt ólálkodik a környéken, néha benéz az ablakon, és ránk vigyorog azzal a jeges mosolyával, csak hogy el ne felejtsük egy pillanatra.  Félek. Nem akarom, hogy eljöjjön. nem akarok már játszani. Ki akarok szállni. Félek… Miért hagyjuk játszani, mikor nekünk nem jó? Nem akarom. Nem akarok játszani. Félek. Nagyon félek.

 

Döbbenten tettem a levelet az asztalra. Judit látta, hogy elolvastam, és nagy hatással volt rám.

-          Én is valahogy így nézhettem ki, amikor elolvastam. Sokat gondolkoztam rajta, ijesztő. Lehet, hogy csak képzelgés, de ők ezt valóban át is élik, fizikai tüneteket is tapasztalunk ilyen esetekben, tényleg kitágul a pupillájuk, felgyorsul, vagy néhány másodpercre teljesen leáll a szívük, mint aki tényleg nagyon megijedt valamitől.

-          Hihetetlen. Mennyire valósnak tűnik az élmény… És mennyire pontosan írja le. Tényleg olyan, mintha megtörtént volna. Amikor a lélekről ír… Felhasadt a mellkasa. Még elképzelni is borzongató. Milyen mélységből jönnek az ilyen „képzelgések”? És mi idézi elő ezeket a látomásokat? Annyira furcsa az emberi psziché…

-          Így igaz. Majd egyszer hosszan elbeszélgetünk erről, ha szeretnéd, de most inkább váltsunk könnyebb témára, mert elég nehéz napom volt. Ha vársz öt percet, hazakísérlek.

-          Persze, megvárlak.

Hazafelé sétáltunk, örültem, hogy Judit elkísér, mindig jól esett vele beszélgetni, akárcsak anyával. Bár a természetük nem egyezett, mindkettejükben volt valami varázslatos, egészen különleges. Egész úton beszélgettünk, és talán ennek köszönhetően szinte teljesen elmúlt a szorongás, amit éreztem. Judit kedves mosolya feloldotta a feszültséget.

Beleillesztettem a kulcsot a zárba, elfordítottam, az ajtó kinyílt, húsleves illatát éreztem. Kérdőn néztem Juditra, megvonta a vállát. Bementünk a lakásba, előbb Judit, mögötte én, és akkor meghallottuk anya hangját. Annyira, de annyira megörültem neki, hihetetlenül hiányzott már. A konyhába szaladtunk, tudtam, hogy Juditnak is hiányzik, bár ezt sosem mondta.

Anyát ölelgettük, és hirtelen minden annyira megszépült, hogy régen éreztem már olyat. Bár szörnyen indult a nap, a délután csodás volt, és tudtam, ez bármit megér. Minden tökéletesnek tűnt, és ezek a pillanatok olyan ritkák, hogy az ember egy életre megjegyzi őket. Tulajdonképpen tisztában voltam azzal, hogy anya nem marad sokáig, de jólesett újra látni. Gyönyörűen lebarnult Firenzében, szolárium használata nélkül nálunk egy nőnek sincs ilyen színe novemberben. Boldogan mesélt Olaszországról, megígérte, hogy engem is elvisz feltétlenül.

Még a nap is felragyogott, sugarai kedvesen táncoltak anyáék aranyszőke tincsein, kellemes hangulatot varázsolt fényével, és a nap tündöklésével egyidőben azt hiszem a szívünkben is megjelent valamiféle gyönyörű csillogás. Jóleső békesség töltötte be a szobát, a délutáni napsütésben, és boldogságban fürödve végre megéreztem azt, amire már annyira szükségem volt, hogy Szeretnek, és Szeretek én is.  

 

balla diána 2012.