3.

      Feledtetett is szinte egész októberben. Gyönyörű ősz volt, színes, nyugodt. Éles ellentétet képezve a lelkünkkel, ami egyre zavartabb, nyugtalanabb lett, ahogy múlt az idő. Napról-napra, hétről-hétre nőtt a feszültség, igyekeztünk palástolni, több-kevesebb sikerrel. Éjszakába nyúló beszélgetések, vívódások, egymásért, egymás ellen harcoltunk, teljes tudtában annak, hogy veszekednünk egész egyszerűen tilos, és ez a tudat még inkább hozzájárult a feszültség folyamatos növekedéséhez.

Az egyhangúság fájdalmas változatossága emésztett minket, rengeteget nehezített a hétköznapokon. Lillában folyton erősödött az ambivalencia, kételkedett önmagában, néha bennem is, kételkedett az egész életben, minden apró történés eszébe juttatta saját kiszolgáltatottságát. Nehéz küzdelem volt. Lelkesedésünk rég megtört, a szépségeket, apró örömöket felváltotta a helyzet súlyosságának tudata. A kapcsolatunk viszont elmélyült, bár valamiféle kettősség jellemezte, hiszen képtelenek voltunk mindig helyesen reagálni egymás megnyilvánulásaira.  Nem a folyamatos együttlétünk, sokkal inkább a többiektől való teljes elszigetelődés kezdett feltűnővé válni.  

Borongós szombat délután volt. Egyre fogyott az energiám, már nem voltam képes pozitívan gondolkodni, akkor pontosan azt éreztem, hogy nem megy. Nem bírom tovább, bármennyire szeretném is, egyszerűen nincs olyan erős lelkem, hogy képes legyek folyamatosan szerepet játszani. Több ezer gondolat kavargott a fejemben, de egy mindig visszatért, az, hogy nem megy. Tudtam, hogy valamit muszáj tennem. Ijesztő volt ez a párperces monománia. Egyre csak visszatérő gondolat…

Nem megy… De menni kell, feladni nem lehet, igen, nyilvánvalóan, nézzük csak ésszerűen, hiszen… Nem megy… hiszen mással is nyilván megesett már, és milyen jól kezelte a helyzetet, nem is biztos, hogy olyan nagy jelentősége van ennek a… Nem megy… ennek a szituációnak, lehetne ugyanúgy élni, gondolkodni, mint azelőtt, miért ne lehetne, alig változott valami, ebben a … Nem megy… ebben a világban ezt nem is nevezhetjük változásnak, nem, persze, hogy nem, ez csak a mi kis jelentéktelen életünk, mindegy, hogy ezáltal megjavul, vagy tönkremegy…hiszen… NEM MEGY!

És újra, elölről. És megint csak újra… Ez így tényleg nem megy. Beláttam, hogy valami olyasmit kell tennem, ami eltompít, azonban abban a pillanatban megszólalt a csengő. Automatikusan Lillára gondoltam, gyakran töltötte velem a délutánt, magától értetődően szinte otthonának tekintette a kis lakást. Nyitottam az ajtót, reflexből kezdtem a megszokott mondatot: Gyere… és akkor felnéztem.

Nagyon is jól ismert, sokat látott zöldes szempár tekintett rám, kicsit zavartan, kicsit szorongón, de mégis egészen magabiztosan. Emese… Váratlanul, akaratlanul villantak fel az emlékek a fejemben, második osztályos voltam, lelkesen versenyeztem, szerettem szavalni, énekelni. Azt hiszem, akkor volt a legelső szavaló versenyem. Megosztott első hely. És akkortól így volt mindig, vagy ha nem is megosztva, mindig ott voltunk egymás mellett szorosan, örökös versengés, és az ezzel együtt járó tagadhatatlan taszítás közöttünk. Minden egyes alkalommal gratuláltunk, azt hiszem el is ismertük egymást, azonban ezt sosem vallottuk volna be magunknak.   

Aztán amikor Lillával megismerkedtem, említette, hogy a nővére mennyire szeret szavalni, és ironikusan hozzátette, hogy őt biztos jobban kedvelném. Egy alkalommal bemutatott neki. Fölöslegesen, mert jól ismertük egymást. Mindkettőnk számára meglepő volt az a találkozás, de inkább Lillának nem szóltunk semmit. A versengés egyáltalán nem szűnt meg, talán még erősödött is. Nem voltam hajlandó bevallani magamnak, hogy igen is Ő a jobb. Sosem beszélgettünk többet annál, mint amennyit muszáj volt, bőven elégnek találtuk a felszínes csevejeket.

Fogalmam sem volt, hogy lehetséges, hogy akkor mégis ott állt az ajtóban. Legszívesebben megkérdeztem volna tőle, hogy mit keres itt, de értelemszerűen nem ezt tettem. Behívtam, ő pedig egy hálás mosoly kíséretében belépett az ajtón. Szétnézett, nem járt még nálunk. A tekintete sokáig elidőzött a festményeken.

-          Anya szabadidejében fest. Bár neki nem tetszenek a képei, én odavagyok értük. Még azt sem akarta megengedni, hogy bekereteztessem őket…

-          Annyira gyönyörűek! Bár én tudnék így festeni. Ide leülhetek?

A fehér kanapéra mutatott, ahol a húga már annyiszor ült… Még mindig nem értettem, miért jött, de gondoltam, nem ok nélkül. Kiderül majd, gondoltam, és talán a természetes viselkedése miatt nem éreztem azt a feszültséget, ami minden eddigi találkozásunk alkalmával nagyon erősen hatott.

-          Persze, nyugodtan. Kérsz valamit inni?

-          Egy pohár víz jól esne… Gondolom, egy kis magyarázatra szorul, miért vagyok itt. És ne haragudj, amiért így beállítottam, teljesen váratlanul. Hidd el, érzem, hogy nem kedvelsz, meg is értelek, de nagyon szeretném, ha ez egy kicsit megváltozna.

Leültem mellé. Jól ismertem a hangját, de akkor másnak tűnt. Semmiféle rosszindulatot nem lehetett érezni a szavaiban, sokkal inkább lehetett azt, hogy komolyan gondolja, amit mond, hogy szeretné, ha tényleg így lenne. Elgondolkoztam. Semmi okunk nem volt gyűlölni egymást. A versengésünk volt az egyetlen, ám ez hirtelen csak ürügynek tűnt.

-          Igen… Bár, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, miért nem kedvellek. De azt hittem, ez kölcsönös.

-          Tulajdonképpen az is volt. Illetve nem egészen. Nem is tudom, olyan furcsa. Amikor Lilla először mesélt rólad, sejtettem, hogy te lehetsz az, és kíváncsi voltam, mi lesz, ha nem versenyen találkozunk, de azt hiszem, mi már annyiszor vetélkedtünk egymással, hogy a hétköznapokban is úgy éreztük, le kell győznünk egymást, bár nem tudjuk, miben, de nem számít, a lényeg: jobbnak lenni a másiknál. Közben nem is ismertük egymást, pedig gondolj csak bele…

-          Hát persze, több mint valószínű, hogy nagyon is hasonlítunk. Sokszor eszembe jutott az évek folyamán, de szándékosan nem akartam erre gondolni. Talán azért nem tudtalak, illetve nem akartalak megszeretni, mert mindig éreztem, hogy jobb vagy, mint én, és tudod, ha azt érzed, hogy a másik jobb nálad…

-          …akkor semmiképpen sem akarsz közel kerülni hozzá, mert azt hiszed, nem csak versenyhelyzetekben, de a mindennapokban is sokkal jobb nálad. Ugyanígy éreztem. Ilyenkor nem is mások tehetsége, hanem a saját középszerűségünk zavar minket.

-          Magunkat akarjuk meggyőzni arról, hogy vagyunk mi olyan jók, miközben szenvedünk attól, hogy közel sem vagyunk kiemelkedők. Szörnyű ambivalencia, és más nem tudja feloldani. Ilyesmit érezhetett…

-          … Salieri, mielőtt megölte Mozartot. De miért érzünk így?

-         Szerintem ez alaptermészetünkből adódóan. Tudod jól, milyen, akikor mindenki gratulál neked, dicsérnek, elismernek, benned mégis ott van az a megmagyarázhatatlan, nagyon is kínzó űr, úgy érzed, nem voltál tökéletes, és magadban csalódsz. Ha ezt bárkinek megemlíted, olyasmi választ kapsz, hogy ne szerénykedj… Pedig ez nem szerénykedés, nem is önbizalomhiány, csak dühös vagy magadra, mert többet vártál.

-         Igen, ismerem az érzést… Tudod, kicsit sajnálom, hogy erre a beszélgetésre nem került hamarabb sor.

-         Elhiszem. De hogy jutott pont most eszedbe, hogy beszéljük meg?

Szótlanul lehajtotta a fejét. Megsajnáltam. Rá mindig úgy gondoltam, mint Lilla tökéletes ellentéte, öntudatos, kissé törtető, ambiciózus lány, akit aztán végképp nem lehet meggyőzni, mert szörnyen makacs. És különös módon, a szavak mintha letépték volna arcáról az álarcot. Hát mégis igaz? Tényleg „színház az egész világ?”

Felhúzta a blúza ujját a baj kezén, egyetlen határozott vágásnyom húzódott végig a csuklóján. Azelőtt sosem láttam még ilyesmit élőben, természetes, hogy kicsit sokkolt. Valameddig nem is szóltam, de vigyáztam, hogy a döbbenet ne üljön ki túlságosan az arcomra. Bár azt hiszem, elsápadtam. Emese elmosolyodott. Ilyen keserűséggel teli, szomorú, nyomorúságos mosolyt ritkán látni az arcokon.

-          Biztos szánalmasnak gondolsz. Talán igazad is van. Én is mindig elítéltem azokat, akik így akarják felhívni magukra a figyelmet. De hidd el nekem, én akkor nem akartam, hogy figyeljenek rám. Hogy őszinte legyek, nem is emlékszem a vágásra, csak a néhány azt megelőző pillanatra. Olyan elszántságot még sosem éreztem. A kád fölé tartottam a csuklómat, és már szinte láttam, hogy folyik róla a vér. Felerősödött a fejemben az általad is jól ismert sor: „Egy pillanat csupán, egy szisszenés…” Senkinek nem kívánom, hogy ezt érezze.

Szíven ütött, amit mondott. Annál is inkább, mert hasonlót én is éreztem már. Nem ilyen jellegű tettre, egészen másra, de ugyanazt az elszántságot. Görcsbe rándult a gyomron, kicsit elszédültem, sok volt már a lelkemnek, mégis szerettem volna, ha elmeséli a legelejétől a történetet.

-          Nem egészen értelek. Nyugodj meg, és meséld el, mi történt, mert így nem tudok segíteni.

-          Ne haragudj… Múlthét szombaton, éjszaka nem tudtam aludni. Tudod, az az érzés, amikor egyáltalán nem vágysz ébrenlétre, de hiába csukod be a szemed, nem használ. És jönnek a gondolatok. Először csak halványan, mint az áprilisi szellő, amikor játékosan bebújik a kabátod alá, és végigsimogat, kellemes érzés, kicsit megborzongat. Mindig így kezdik a gondolatok. Jólesően szivárognak az agyba, eljátszadozol velük, de ennyivel sosem érik be. Amikor búcsúznál tőlük, követelik, hogy játsszatok még. Csak egy kicsit, de jóval erőszakosabban, mint ahogy szeretnéd. Belemész a játékba, hogyne mennél. Ekkor már nem simogatnak, inkább bántanak, ha tehetik, te pedig nem áldozhatsz nekik kedves mosollyal. Mint a szemtelen szirének, úgy kábítanak, te pedig tehetetlenül hódolsz daluknak. Már szeretnél megszabadulni tőlük, kéred is őket, hagyjanak, ők pedig annál jobban ragaszkodnak hozzád. Rád csavarodnak, tartanak, húznak lefelé, mint a hínár a víz alján. Gondolat-mocsárba süllyedsz, ha kapálózol, csak gyorsabb a süllyedés, végül ezek a kegyetlen alakváltók felveszik kedvenc alakjukat. Egyetlen mozdulattal rántanak olyan mélységbe, ahol megfulladsz: kíméletlen örvénnyé válnak, és sötéten kacagnak a füledbe. És röhögnek, és suttognak, és sírnak egyszerre, hát hogy is szabadulhatnál? Ezt nem lehet, hidd el nekem, nem lehet kibírni nyugtató nélkül. Rettegtem az őrülettől, hát mi lesz belőlem így? Órákig forgolódtam az ágyban, felültem, visszafeküdtem, belázasodtam, végül eltűntek. Az összes gondolat egyszerre, hirtelen némult el. Totális csend. Kísértetiesen üres ilyenkor a vágyott csend. Üres, és még csak nem is azt jelzi, hogy vége. Nincs még vége. Alig láthatóan megmozdul a csillár, az ablak alatt elsuhan egy árnyék, az utcai lámpák felsírnak, valaki énekelni kezd, vagy nyílik az ajtód, történik valami. valami borzongatóan sötét, valami felfoghatatlan, valami őrületes… És ilyenkor mindig átsuhan a szobán az a hideg, süvöltő szél. Fekete árny kíséri, együtt kavarog a süvöltéssel, megáll az ágy mellett, a szemedbe néz, kacag és eltűnik. És ekkor van vége. Szombaton nem akart véget érni. Az alak nem mozdult az ágyam mellől, és minél tovább néztem, annál szörnyűbbé vált jelenléte, és egyszer csak a saját arcomat láttam benne. Nem bírtam elviselni, felálltam, és kimentem a fürdőbe. Éreztem, hogy utánam jön, de akkor már kevésbé éreztem a zaklatottságot. A helyébe a tettrekészség lépett. A többit tudod…

Végig az arcát figyeltem. Tökéletesen tükrözte a kimondott szavakat, a szemében fel-felcsillant valami egészen túlvilági, számomra addig majdnem teljesen ismeretlen. Hűvös borzongás futott rajtam végig minden kimondott szó után, de értettem mindet, és vele együtt átéltem én is az érzést, amikor megfojtanak a gondolataid, és magadtól rettegsz. Más azt mondta volna Neki; Bolond vagy, nekem kedvem lett volna megölelni. Egyszerre aggódni kezdtem érte, segíteni szerettem volna, de valami tompa indulat is bontogatta a szárnyát bennem.

Emese, mégis miből gondolod, hogy felfogom, amit mondasz? Egyáltalán, hogy elhiszem? Vagy, hogy figyelek rád? Ennyi év után most jut először eszedbe, hogy beszélj nekem valamiről, és most is elárasztasz a képzelgéseiddel, miből gondolod, hogy bármit is reagálok erre, hogy átérzem minden szavadat?! Hogy jutott egyáltalán eszedbe, hogy el merd mondani?! És… Hogyan találtad el ilyen jól, hogy kinek mesélj? Igen, itt vagyok, és gyűlöltelek, mert mindig szerettem benned valamit, ami belőlem hiányzott, látod, kéz a kézben jár a gyűlölet a szeretettel, így volt ez a kezdettől fogva, és ha te most nem jössz, talán így is marad, köszönöm Neked, hogy mégis jöttél, hogy mertél jönni, hogy őszinte vagy, hogy bennem bízol… Bár semmit nem könnyítesz lelkemen, Te is szenvedsz, és ha vállalod, én veled tartok.

-          Azt hiszem, értelek. Hidd el, még meg is értelek. Bár kicsit ijesztő, ahogy elmesélted, de az éjszaka mindig bizonytalan része a napnak. Ezt Te is tudod. Éjjel mindenki bizonytalan, nincs semmi, ami elterelné a figyelmet saját magunkról. Nem tudom, ez mennyit segít, de éjszaka nekem is minden kétes… Mutasd csak a kezed…

Csúnya vágás volt. Jól eltalálta, hogy visszásnak éreztem, amikor valaki így akar középpontba kerülni. Egyrészt úgy gondoltam, van sokkal humánusabb mód arra, hogy a problémáinkat megosszuk mással, másrészt nem kedveltem a pengéket, késeket, egyéb vágó- és szúróeszközöket. Nem irtóztam tőlük betegesen, nem is rettegtem, csak fölösleges fájdalomnak gondoltam azt, ha valaki „vagdossa magát”, de az ő csuklóján egyetlen mély vágás látszott, pillanatnyi elmezavarának jeleként.  

-          … nem fáj? Elég ronda… Orvos látta már?

-          Nem fáj, csak csúnya. Meggyógyul magától. De én soha többé nem akarok ilyen lenni. Nem vehetek be esténként lefekvés előtt fél szem nyugtatót, vagy altatót vagy nem is tudom mit. Mit csináljak?!

-          Próbálj meditálni, relaxálni. Hallgass lassú zenét, és hagyd, hogy a zene töltse meg a gondolataidat. Talán így megnyugszol. Ne legyen teljesen sötét, amikor lefekszel. Ne idegeskedj, hidd el, nem lesz jobb attól. Most hirtelen ennyi, ami eszembe jut, de érdemes kipróbálni!

Egy darabig még beszélgettünk erről-arról, kevésbé jelentős témák kerültek elő. Éreztem, hogy megnyugodott. Szerencsére Lilláról nem kérdezett semmit, talán annyira saját magába fordult, hogy észre sem vette, hogy nincs jól a húga sem. De miért hiszik, hogy én elbírom az ő terhüket is? „Bele ne törjél”, ha így akarják. Hát leszek a „mentsvár”, ha számítanak rám, hisz ki vagyok én, hogy összetörjem két lány reményeit?

Emese látogatása, pont a megrázó hirtelensége miatt sokat használt nekem, azt hiszem. Bár utána megfordult a fejemben, hogy túl hirtelen „vallottunk” egymásnak, ebből még baj lehet. Hiszen az ember, ha őszinte, sebezhetővé válik, azonban, ellenkező esetben önmagát emészti fel hazugságaiban. Vajon melyik éri meg? Mennyi titkot képes az ember titokként kezelni, mennyi panaszra találhat receptet, mennyi könnyet bír a lélek?

Hol az a határ, amikor már összecsuklik, és mi történik akkor? A nyílt őszinteség kicsit olyan, mint az alvás. Valameddig bírja nélküle az ember, ki eddig, ki addig, de lehetetlen nélküle élni. Egyszer csak elalszik az ember. És pont ugyanígy egyszer kibukik belőle minden fájdalom, minden kisebb-nagyobb súly, ami régóta terheli a lelkét. A szívet is meg kell tisztítani néha. Ez lehet a teljes harmónia titka: kívül-belül tisztának lenni.

Megvan ugyan mindenkinek a maga sara, de le lehet mosni, sőt, le kell mosni időben, mert a szív nem bír el túl sok réteg „sarat”. Tehát hibázni szabad, nem szabad azonban felőrlődni a hibák miatt, igyekezni kell jóvátenni őket, de ez akkora nehézséget jelent, hogy az ember belefárad. Szép erény a türelem, de oly keveseknek van birtokában.  „Süllyedőben, emelkedőben, látod a foszló láthatárt is  osztogasd szét amid maradt ingyen is átvisz, aki átvisz”

Hányszor éreztem én is, hogy torkig vagyok, és olyankor minden zavar, nincs semmi, ami megnyugtatna, eltörpül a racionális gondolatok józansága, az érzelmek gyengéd simogatása pedig tökéletesen szertefoszlik. Ilyen pillanatokban képes az ember mindent semmibe venni, de emiatt nem lehet elítélni senkit, hisz ilyenek vagyunk. Emberi gyarlóság ez, se több, se kevesebb, de a két lány kényszerített arra, hogy türelmes legyek, végtelenül türelmes, hatalmas erőfeszítés, de megéri.

Sötét volt. Sem selyem, sem bársony nem volt az éjszaka, sötétszürke volt és sírt. Hiába akarta, hogy ne vegye észre senki, az egész város láthatta, hogy szomorú. Szegény égbolt, hiába öltözött seszínű rongyokba, nem bújhatott el, akármennyire vágyta a magányt. Csak sírt, vigasztalhatatlanul. Senki nem kérdezte, miért szomorkodik, nem volt rá kíváncsi egy árva lélek sem, hogy mi bántja. Talán csak megszokásból sírt, ahogy sokszor teszi ősszel.

 Az utcán az erdő előtt futó kis úton egy fekete esernyős alak sietett. Fontoskodón összesúgtak mögötte a tarka fák, mint ahogy a bálban összesúgnak a dámák, vagy, ahogy összesúgnak gyakran a kamaszlányok. A távolban a gyár füstölt, mint rendesen, fényeivel mintha vigyázott volna a városra, őrködött.  Lefeküdtem, hagytam, hogy betakargasson az Álom. Egy darabig még hallottam, hogy sírdogál az éjszaka, de tudtam jól, hogy véget ér a bánata, ha reggelre nem is, egyszer elmúlik, hiszen egyszer elmúlik minden.

 

balla diána 2012.