Sok-sok szeretettel mindenkinek, akinek van mit megköszönnöm.

 

„S mint ahogy csak az egyféle vércsoporthoz tartozó emberek tudnak egymásnak a veszély pillanataiban segíteni, mikor vérüket adják embertársuknak, kinek rokon a vérképlete, úgy a lélek is akkor tud csak segíteni egy másik léleknek, ha nem "másféle", ha szemlélete, meggyőződésnél is titkosabb valósága hasonló.”

/Márai Sándor/

 

 

1.

 

Az októberi reggelekre jellemző sötétségben, azon a héten nem először, arra ébredtem, hogy valamit már megint elfelejtettem. Ez az érzés sosem tart túl sokáig, épp csak amíg teljesen ki nem tisztul a fejem, amíg az álomképek elszállnak örökre, és bár csak pár másodperc, mégis különös, egészen érthetetlen sejtés. Az ilyen reggeleken nehéz felkelni. Talán, mert álmodsz. Az álom természete pedig az, hogy nehezen enged el, szívesen marasztal. Persze ez sosem használható kifogásként. Hétvége lévén néhány percig még pihentem a takaró alatt, de valami nyugtalanított. Ha muszáj felkelni, hát megteszem, gondoltam, és kibújtam az ágyból.

Különös volt a reggeli csend, különös a mai napig. Ébredezik olyankor a világ, a város még
néma, hűvös a sötétség, de már mégis, mintha világosodna, a napsugarak lassacskán eszmélnek, tudják, nekik ragyogni kell. Furcsa kettőssége az ősznek a hideg szél, és a ragyogó napsütés, épp úgy, ahogy az életnek furcsa kettőssége a „jó” és a „rossz”. És hittem, hogy ezen a világon semmi sem tisztán jó, vagy rossz, a kettő elválaszthatatlan, együtt él, a szimmetria hiánya jellemzőbb az életre, az emberre, mint a szabályosság, aznap pedig erről meg is bizonyosodtam.   

            Egyedül voltam otthon. Kisétáltam a konyhába, egy edényben vizet forraltam. Piros, kopott edény volt, mióta az eszemet tudom, ebben főzzük a teát. Arra gondoltam, hogy milyen régi lehet már. Talán még nagyanyámé volt. Soha, semmi nem főtt benne, mindig csak tea. Óvodás koromban megbabonázva figyeltem, hogy apró, majd nagyobb buborékok keletkeznek a vízen, és ahogy a tea filterben lévő keverék hol rózsaszínre, hol sárgásra színezte azt. A víz felforrt, ahogy mindig. Egy fehér zacskóból kivettem néhány mentalevelet, és beleszórtam a kis piros edénybe. Megcsörrent a telefon.

-          Igen?

-          Szia Kicsim! Minden rendben? Boldogulsz egyedül? Nem tudom, mikor megyek haza. – hallottam anyám hangját. Ritkán van itthon, rengeteget utazik a munkája miatt, de sosem éreztem még, hogy ne szeretne engem a világon mindennél jobban.

-          Szia Anya! Igen, jól vagyok, épp teát főztem. Nem rég keltem fel. Nincs valami jó ötleted, mit csináljak ma?

-          Ha otthon lennék, olyan szívesen elmennék Veled kirándulni. Nem is tudom, fárasztó heted volt?

-          Az nem kifejezés. Folyamatos rohanás, tanulás, tudod, a szokásos. De minden nap leírom egy füzetbe, mi történt, és ha hazajössz, mindent részletesen elmondok majd. Meguntam már, hogy amikor itthon vagy sosem emlékszem semmire.

Mosolyogtam. Tudtam, hogy szívesen lenne itthon. Különös kapcsolat volt a miénk, már-már a távolság kötötte össze a lelkünket.

-          Akkor ne menj sehová! Maradj otthon, és pihenj. Nézz meg egy jó filmet! Megérdemled. Ne haragudj, rohannom kell, hívnak. Telefonálok még! Szia, Kicsim! Szeretlek!

-          Szia mama, én is szeretlek!

Mindig érdekes melegség áradt szét bennem, mikor édesanyám hangját hallottam. Úgy döntöttem megfogadom a tanácsát. A tea elkészült, ott gőzölgött a tűzhelyen. A napsugarak már vidáman táncoltak a kockaköveken. Amíg hűlt a tea, kinéztem az ablakon. Gyönyörű az ősz. Bár a távolban jól láthatóan öntötték a gyárkémények a füstöt, közelebb volt az erdő, az ezerszínű, tündökölt a sárga és a vörösesbarna millió árnyalatában, kedvem lett volna lefesteni, de mivel sosem állt jól a kezemben az ecset, gyorsan lemondtam róla. Kiöntöttem a bögrémbe a teát. Még mindig viccesnek találtam, hogy egy bögrére a „coffee” szót írták, hát ki az, aki bögréből issza a kávét?!

Eszembe jutott a „két kiskanál cukor, egy kiskanál citromlé”. Ezt még óvodában tanultam, és mindig megmosolyogtatott, akárhányszor teát készítettem. A bögrével a kezemben leültem a nappaliban a fotelbe. Körülnéztem. Különös, hogy mindig körülnézek a lakásban. Megcsodálom a nappali zöldes falait, a festményeket, amelyek anya munkái, a világosbarna bútorokat, a fehér kanapét. Szerettem itt lakni, bár pici lakás volt, mégis otthonos.

Még nem kapcsoltam be a TV-t. Kedveltem a csendet, szükségem is volt rá, egy sűrű hét után mindig jól esik a megnyugvás. Lassan kortyolgattam a teát. Emlékszem, egyszer az unokatestvéreimmel teadélutánt rendeztünk. Négy éves lehettem. Először teljesen komolyan vettük a játékot, de amikor véletlenül cukor helyett só, citromlé helyett pedig ecet került a forró vízbe, először meghökkentünk az ismeretlen íztől, aztán féktelen kacajba fulladt a teadélután. Nem volt egyedülálló az eset.

Kiürült a bögre, elöblítettem, majd leültem ismét a fotelbe olvasni. Bármit szívesen olvastam, aznap Babits versei mellett döntöttem. Mindmáig lenyűgöz egy-egy verssora, ahogy a szavakkal bánik, ámulatba ejt, hogy milyen pontossággal képes leírni a gondolatait. Csodáltam Őt, attól a pillanattól fogva, amikor legelőször olvastam tőle verset.

Különös, hogy milyen gyorsan telik az idő, ha olvas az ember. Régebben előfordult, hogy két és fél órán keresztül olvastam, és észre se vettem, hogy besötétedett. Mindig ezt érzem, ha belemerülök egy könyvbe. Akkor sem volt másképp. Szinte faltam a szebbnél-szebb sorokat, és éreztem azt az egészen különös boldogságot, amit talán más nem is képes előidézni. „Nincs gyökered az időben, s nem vagy mint kemény hegyoldalak árvalányhaja, melyet hasztalan cibál a vak vihar, hanem mint pitypang pelyhei, legek koldusa, szállj csak semmi sem tiéd s hol fogsz a végén virágozni, nem tudod”. Ez volt aznap az utolsó mondat, amit olvastam. Úgy éreztem, ennél gyönyörűbbet nem találhatok. Visszatettem a kötetet a polcra.   

            A nap hátralévő része nyugodtan telt, mondhatni eseménytelenül, de ez egyáltalán nem bántott, szükségem volt rá. Fényképeket nézegettem, forró fürdőt vettem, délután pedig tanulni kezdtem. Egy pillanatra elgondolkodtam, melyik tankönyvet is vegyen a kezembe, de a válasz gyorsan megjelent a fejemben: a biológiát! Szophoklész írja: „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.” Valóban! Minden apró sejtnek saját, nagyon is fontos feladata van, valamennyi szerv sajátosan működik, mégis olyan összehangolt a test, hogy ennél, valóban aligha van csodálatosabb.

            Varázslatos az ember, de nem csak a testének működése, hanem a lelkének bonyolult kuszasága, az érzelmeinek összetettsége, megfejthetetlennek tűnő indulatai, csodálatos az arcának minden apró rezdülése, minden egyes részletében maga a tökéletesség, az összes fogyatékosságával és tökéletlenségével együtt. A biológiakönyvem minden egyes lapját élvezettel nézegettem, de a csendet kettévágta a telefon hangja. Azt hittem, anya hív megint, hiszen reggel említette, hogy keres még. A vonal másik végén anyámétól egészen különböző hangot hallottam.

            A Lilláét. Csak néhány éve ismertük egymást, de bíztunk egymásban, úgy, mint ahogy a nővérek bíznak. Lilla tudta, hogy bármivel kapcsolatban kérheti a segítségemet, mert soha, semmilyen problémájával nem hagytam volna magára. Ez oda-vissza működött, talán ez volt a barátságunk titka.

-          Szia… Ne haragudj, hogy zavarlak, de… figyelj.. segítenél? – szólt nagyon is zaklatott hangon.

-          Szia! Persze, tudod, bármikor, de.. ugye nincs nagy baj?

-          Attól tartok, nagyobb a baj, mint gondolnád. Átmehetnék? – általában kellemes, nyugodt hangja elcsuklott, és tisztán hallottam, hogy valamitől nagyon megijedt.

-          Gyere.

Letettem a kagylót. Éreztem, nagy a baj, de el sem tudtam képzelni mi lehet. Lilla nagyon nyugodt természetű lány volt, konfliktuskerülő, segítőkész, olyasvalaki, akire csodálattal néztem. Egyetlen hibája, hogy kicsit naiv. Azt viszont tudtam, hogy a szüleivel nincs jó viszonyban. Rengeteget mesélt nekem erről, sosem szeretett hazamenni. Ki tudja, miért alakult így, de tudom, ő sosem akarta. Szerette a szüleit, annak ellenére, hogy ők sosem szerették. Mindig igyekezett azt tenni, amit elvártak tőle, aztán egyszer csak feladta a próbálkozást. Mikor teljesen megbizonyosodott arról, hogy bármit tehet, sosem fog megfelelni, úgy érezte, értelmetlen próbálkozni. Talán igaza volt.

Közel laktunk egymáshoz, hamar megérkezett. Ajtót nyitottam, és ahogy megláttam, olyan erős érzés kerített hatalmába, mint még talán soha. Lillát sosem láttam még ennyire elveszettnek, egy pillanatra úgy éreztem, annyira szörnyen érzi magát, hogy nem fogok tudni segíteni neki. Ettől féltem, mióta először beszélgettünk komolyabban. Éreztette velem, hogy szüksége van rám, én pedig azt sugalltam neki, hogy engem bármikor hívhat, ott leszek. Én mindig ott leszek. Közben pedig rettegtem attól, hogy csalódnia kell bennem, és egyszer eljön a pillanat, amikor nem segíthetek.

Egyikünk sem szólt semmit, csak intettem neki, hogy jöjjön be. Leültünk a nappali fehér kanapéjára, és én úgy éreztem magam, mintha az életem múlna azon, amit Lilla mond. Néhány percig csendben ült, arcára kiült az önmagával vívott csata fájdalma, biztos voltam benne, hogy minden egyes szó, amit majd kimond, szörnyen fájni fog neki. Próbáltam a lehető legtapintatosabb maradni, és meggyőzni arról, hogy bátran elmondhatja, mi bántja. Nem kérdeztem, hagytam, hogy magától kezdje el.

-          Én… Ígérd meg, kérlek, ígérd meg, hogy nem küldesz el, és senkinek nem beszélsz arról, amit mondok neked! Megbízom benned, tudod, hogy a világon te vagy nekem a legfontosabb, soha, senki nem tudott még ennyit rólam, mint te, de nagyon kérlek, ne gyűlölj azért, amit muszáj neked elmondanom!

Könnyek folytak végig az arcán. Hogy vigasztalhatnám meg, ha egyszer azt sem tudom, mi történt vele. Nem akartam sürgetni, de én is tehetetlen voltam.

-          Sosem gyűlölnélek, ez eszedbe se jusson. Ne félj, bármi történik, megoldjuk. Tudod jól, hogy együtt mindig mindent megoldunk. Próbálj kicsit megnyugodni.

Megint pár perc csend. Lilla összeszedte magát, és valami elképesztő szomorúsággal a hangjában, de jóval higgadtabban kezdett mesélni.

-          Két hónapja történt. Tudod, hogy nem szeretek otthon lenni, főleg nyáron, így gyakran járok sétálni, mindenfelé a városban, sokszor csak éjszaka megyek haza.

-          De hát…

-          Igen, tudom. Számtalanszor figyelmeztettél, hogy ne sétáljak éjszaka egyedül az utcán. Eszembe is jutott minden egyes alkalommal, de nem lehetsz mindig velem. Nem zavarhatlak minden nap! Meg kell tanulnom magamra vigyázni, gondoltam, és mégis elindultam aznap este. Langyos, csillagos nyári este volt. Gyönyörű emlék lehetett volna, de… Valaki követett. Nem tudom, mikortól, de egy idő után észrevettem, és fogalmam sem volt, mit tegyek. Sose kerültem még ilyen helyzetbe. Arra gondoltam, hogy nem szabad szaladnom, de megállnom sem. Egyenletes tempót viszont képtelen voltam tartani. Kicsit gyorsítottam. Nem mertem hátranézni. Hidd el, akkor már nagyon is megbántam, hogy nem hallgattam rád, és egyedül indultam el késő este. Majdnem elsírtam magam, de muszáj volt haladnom. Levegőt is nehezen vettem, éreztem, hogy fogy az erőm, persze nem a sétától, hanem a félelemtől. Pedig te tudod a legjobban, hogy egyáltalán nem vagyok félős. Viszont éreztem, hogy ebből baj lesz. Azt hiszem megállt a szívem egy pillanatra, amikor meghallottam azt a hangot. Csak annyit mondott, „Állj meg”, de ez annyira vészjóslóan hangzott akkor, hogy egy lépést sem tudtam tenni. Azt hiszem, akkor megéreztem milyen, mikor valakinek szó szerint földbe gyökerezik a lába. Nem tudom mennyi idős lehetett a férfi. Lassan mellém lépett, és tisztán emlékszem rá, hogy kifejezéstelen arccal bámult rám. Érted?! Teljesen jéghideg arccal, semmilyen érzelmet nem sugallt. És meg sem szólalt. Talán pont ettől ijedtem meg tőle annyira. Elrohanhattam volna… Némán állt mellettem, megfogta a karomat, és vele kellett mennem. Soha nem éreztem még ekkora félelmet. Csak mentem vele… Kérlek, ne kelljen tovább mesélnem…Ugye érted már, mi történt?!

Természetesen értettem. Világos volt az első mondatából, hogy mi történt. Pedig tényleg hányszor mondtam neki, hogy vigyázzon magára. Nagyon sajnáltam, éreztem, hogy lassan nekem is könnyes lesz a szemem, de tudtam, tilos sírnom, hiszen akkor én voltam az erős. Bár ez gyógyíthatatlan seb marad neki, ezzel tisztában voltam, minden erőmet összeszedtem, és szilárd elhatározásommá vált, hogy a lehető legelviselhetőbbé teszem a gyötrődését.

-          Igen, Lilla, nagyon jól értem. És azt hiszem, pontosan tudom, mit érzel. Láttam már egy ideje rajtad, hogy valami nincs rendben, de nem gondoltam, hogy tényleg ennyire súlyos dolog. Miért nem mondtad el azonnal? Hogy bírtad ennyi ideig magadban tartani? Figyelj csak. El tudom képzelni, milyen emlék ez. Hiába mondom neked, hogy ne gondolj rá, ez nem így működik. És ha sírni akarsz, sírj nyugodtan, itt maradhatsz egész éjszaka, és bármit elmondhatsz, ami bánt. Elmondom megint, hogy tudd, hogy ilyesmiért sosem gyűlölnélek, és nem is hibáztatnálak.

-          De… nem csak ennyi az egész…

Megint a könnyeivel küszködött, és abban a percben megéreztem, hogy ami kiszakad belőle, az az egész életére hatással lesz. Láttam rajta, hogy szörnyen aggódik, és ő is attól retteg, amitől én, hogy képtelen leszek segíteni. Még nekem is félt elmondani, talán még saját magának is alig merte bevallani, én viszont megsejtettem a szavait.

-          … terhes vagyok…

Igen. Kimondta, bár már erre sem lett volna szükség. Ólomsúlya volt a két szónak, számítottam rá, de bennem is megfagyott a vér, minden energiámmal összpontosítottam, arra, hogy ne essek kétségbe, ne sírjam el magam, arcom egyetlen apró rezdülésével se áruljam el, hogy el, hogy ez most nekem is iszonyúan fáj, én is tökéletesen tanácstalan vagyok, álmomban sem számítottam arra, hogy ő fog babát várni tizenhét évesen. Legszívesebben átöleltem volna, és azt mondtam volna, nincs semmi baj, de sosem hazudnék neki. Igen is megijedtem, és fogalmam sem volt, arról, hogy mi lesz. Erőszakkal kellett elnyomni a pillanatnyi érzelmeimet, gondolkodnom kellett. Egyszerűen más választásom nem volt. Lilla szemébe néztem. Kétségbeesett barna szempár, erősen sugallta, hogy „szólalj már meg”.

-          Lilla…én…

Nem! Nem mondhattam, hogy én tanácstalan vagyok. Nem hagyhattam cserben.

-          … biztos vagyok benne, hogy sikerül valahogy megoldanunk! Tisztában vagyok azzal, hogy kilátástalannak tűnik a helyzet, megértem, hogy most nagyon félsz. De itt vagyok. Tudod, hogy segítek. Nézz rám, Lilla! Tőlem ne félj, előttem sose kell szégyellned magad! Akárhogy döntesz, melletted vagyok.

Sírt. Persze hogy sírt, mit tehetett volna. Szegénykém, megtapasztalta az élet igazságtalanságát, de megtapasztaltam én is, hiszen Ő az, aki ezt sosem érdemelte volna meg. Sápadtak voltunk mindketten, hiszen gyerekek vagyunk még, és a gyerekek még hisznek abban, hogy igazságos a világ. Hisznek abban, hogy az Ember jó. Senkik sem voltunk, csak két ijedt kislány, akik megérezték az Élet hatalmát. A gyermek- és felnőttkor között olyan rémisztő és megoldhatatlannak látszó feladat szakadt a nyakunkba, hogy féltünk, elbukunk. Percekig ültünk némán, Lilla hozzám bújt, folytak a könnyei, de lassacskán megnyugodott, nekem is sikerült valamennyire magamhoz térnem.

A piros lábasban volt még tea. Az én gyermekkori emlékem akkor nem töltött el semmiféle kellemes nyugalommal. Inkább csak erősítette a fájdalmat bennem, hogy hamarosan egy ember sorsáról dönt két gyerek. Teletöltöttem egy csészét Lillának, és a kezébe adtam. Kortyolt belőle. Hálásnak tűnt. Nagyot sóhajtott, és keserűen hozzákezdett:

-          Tudod, én először el sem hittem. Képtelen voltam felfogni. Borzalmasan megijedtem. Semmire sem tudtam gondolni, szédültem, és biztos voltam benne, hogy meghalok. Tudom, idétlenül hangzik, de tényleg így éreztem. Éjszakákat virrasztottam át, nem mertem senkinek beszélni róla, még neked sem, de ma már úgy éreztem, ha hallgatok, összeroppanok. És most úgy érzem, ha nem is teljesen, de valamennyire megnyugodtam. Ne haragudj, hogy rád zúdítottam. Egyedül képtelen vagyok dönteni. Nem akartam ezt. Semmim sincs, se munkám, se lakásom, nem is lesz még egy jó darabig, a szüleimnek nem mondhatom el. Nem tarthatom meg a picit...

Tudtam, hogy igaza van, mégis azt üvöltötte minden egyes porcikám, hogy „Nem ölheted meg!”. Lilla tudta, mit beszél. Nem tarthatja meg, de mégis egy pici emberről van szó. Vajon mikortól érez a kicsi? Már két hónapos. Vajon képes az ember a szívével gondolkodni? Szívesen győzködtem volna Lillát, hogy muszáj megtartania, de az értelem közbeszólt. Inkább csak hallgattam.

-          ... ugyanakkor képtelen lennék megölni. Ha úgy döntök, mégis megtartom, hogy fogom felnevelni? Talán abbahagyhatnám a tanulást addig, amíg nem lesz elég nagy ahhoz, hogy bölcsibe menjen, és utána befejezhetném az iskolát. Talán lakhatnék valahol. Biztosan lenne megoldás. Talán össze tudnék szedni annyi pénzt, hogy találjak egy albérletet…

Csupa „talán” és semmi sem biztos, csak az, hogy Lilla akarja a picit. Erről meggyőződtem, mert olyan lelkesen hadarta a mondatait, hogy kétség sem fért hozzá: a baba élni fog.

      Bátor lány vagy, remélem tudod, hihetetlenül bátor, és ha így döntöttél, hát legyen, bár még talán nincs késő meggondolni magad, hát de Lillám, légy határozott. Csoda ez az életben, vegyül bele bőven szenvedés és keserűség, de ne hagyd, hogy lebeszéljelek róla, segítek majd neked, csak most ne mondj le róla, Lilla, légy kemény, győzz meg engem, győzd meg magadat is, hogy menni fog, hogy nem hiába fogunk együtt szenvedni. Bármennyire erőszakosnak is látszom, ne hagyd magad semmi esetre nem, tarts ki Lilla, megígérem, nem feszítem túl a húrt, csak próbálkoznom kell, hidd el, érted teszem, hogy megnyugodjunk mindketten, az ész diadalát szeretném, de utasítsd el most az egyszer! Csak most légy erős!

-          Lilla, tudod mekkora felelősség felnevelni egy gyereket? Még férjes asszonyok is elgondolkoznak, hogy merjék-e vállalni. Az isten áldjon meg, még gyerek vagy! Gondolkozz már…! A szüleid sem fognak támogatni, ezt nagyon jól tudod. Milyen élete lenne a gyereknek? Elhiszem, hogy már ragaszkodsz hozzá, de ne légy önző. Jusson eszedbe az is, hogy neki milyen élete lenne. Biztosan jó anya lennél, de tizenhét éves vagy. Neked most tanulnod kell, utána elmész dolgozni, férjhez mész, és akkor esetleg lesz egy gyereked. 

-          Igen, nagyon félek, pont ezektől. És kicsit tényleg önzőnek érzem magam. A szüleimre egyértelműen nem számíthatok, ezzel tisztában vagyok, mégis, hátha lenne valaki, vagy valami, amitől..rendbe jönnének a dolgok… Lehet, hogy igazad van.. hogy.. nem szabad megtartanom…

A fenébe, Lilla, könyörgöm, ne add fel!

-          … de ne ítélj el! Nem tudom megölni. Képtelen vagyok rá. Leszek annyira erős, hogy megoldom. Bármi történjen, megoldom, nincs jogom ahhoz, hogy elvegyen az életét. Egyszerűen nincs jogom ítélkezni… Tudom, hogy iszonyú nehéz lesz, de nem tehetek mást. Megtartom.

Istenem, Lilla, el sem hiszem. Jól döntöttél, tudd, hogy büszke vagyok Rád, és igazad van, szenvedni fogunk kilenc hónapig, és utána még évekig, de segítek neked, bármi történjen. Csak hinnünk kell benne, és sikerülni fog. Boldog vagyok, Lilla, nagyon boldog, de zokogni tudnék, és talán kétségbeesettebb már tényleg nem is lehetnék, de csoda az Élet, és bármire képesek vagyunk. Csodaszép kisbabád lesz, tudom én jól, és minden kialakul majd, rendbe jön, és boldog leszel.. egyszer biztos, hogy boldog leszel. Hidd el,  Lilla, minden kialakul…

 

balla diána 2012.